Fenti sorokat Alekszandr Lebegytől idéztem. A háború brutális és kegyetlen, és mi itt állunk a harmadik világháború küszöbén, ahol már elkezdődött egy hidegháború. Már nemcsak az emberiség jövője a tét, hanem a bolygónk fennmaradása. Egy töredék pillanat alatt elveszíthetünk mindent, amit szerettünk.
Azon katonák közé tartozom, akik nem hagyományos módon gondolkodnak. Különleges módon választottak, képeztek ki, hogy bármikor bevethessenek. A felszerelésünk megállja a helyét, bár nem nyilvános. Helytállunk minden helyzetben, legyen az közvetlen művelet, békefenntartó munkálatok, felderítés. Készen állunk katasztrófa, vészhelyzetek esetén is, hogy mentsünk, szolgáljunk.
Mégsem tudunk megmenteni mindenkit. Nagyon is sebezhetőek vagyunk, mi sem védhetünk ki egy rakétatámadást, egy atomtámadást, mert az mindenki számára a megsemmisülést jelentené.
Mindezek tudatában félve tekintek a jövőre. Mégis számomra mindennél fontosabb a haza védelme.
Gyermekkorom óta szeretem a fegyvereket, nincs az a célpont, mely meg ne semmisüljön, ha fegyver van a kezemben. Persze nem az én érdemem, profi harcászati eszközeink vannak. Egy katonának a fegyvere az élete, így megtapasztalhattam, milyen a Sivatagi Sas, AK-47-tel lőni, vagy a Hiúz M6-os nehéz mesterlövész, ill. rombolót a kezemben tartani, ami a maguk nemében egyedülálló. Egy gombnyomással harci készülékbe helyezhettem, akár állva is profin lehetett lőni vele.
Számomra nem megterhelő éjjel, nappal nehéz feladatokat végrehajtani. Bár sokszor nem szabad mérlegelni, gondolkodni, jön a parancs és teljesíteni kell. Itt olyan nincs, hogy semmi sem történik.
Elhivatottságunk kimagasló. Én itt találtam meg egy szoros egységet, barátokat, mondhatnám a családot. Úgy gondolom, hogy azt a biztonságot, azt a töretlen hitet, hogy bízhatunk egymásban, azt csak egy erős csapat alkothatja, és együtt vagyunk igazán erősek, és válhatunk egésszé. Ugyanakkor tudom, hogy a sok küzdelem, szenvedés nem hiába való, mert mi, katonák sosem adhatjuk fel. Ha kell, megvívunk minden csatát. Az igazi harcos cselekszik, a gyáva sír.
Magyarország katonai bázisán hajnali fél kettő, másfél perc alatt készenlétbe helyeztem magam. Indulni kellett, mindenki teszi a dolgát. A feladat nehéz, de megcsináljuk. A kiadott „ellenséges célpontokat” meg kell semmisíteni. A sötétség nem zavar, a hőkamerák kiválóan teljesítenek, inkább a hideg, szeles eső nyirbálja a testem. Minden „taposó aknát” sikerült kikerülnöm. Már a hideg rágta a testem, éreztem az arcomon a szél marását. A kezem kővé fagyott. Egy bunkerben várakoztunk, miközben rádión megkaptuk a koordinátákat. Talán a hideggel birkóztam meg a legnehezebben, úgy éreztem, „fagyhalott” vagyok. A parancsot teljesítve egy percünk volt, hogy mindenki feljusson a harci járműre. Indulni kellett. Lassan virradt, nem messze a város, lakott terület, el kellett hagynunk a terepet.
Nekem közben kihűlt a lelkem, rideg volt körülöttem minden. Rossz gondolatok kerítettek hatalmukba. Nem tudtam „gyorsan” aludni, nem azért, mert rám tört a félelem, hanem azért, mert minden olyan üres lett. Akkor ott úgy éreztem, mi értelme ennek a küzdelemnek? Talán a szeretet is egy nagy átverés, talán ebben a földi pokolban élni sem érdemes. Olyan, mintha mások mozgatnának, mint egy bábut. Ebben a kilátástalan helyzetben a rosszat megállítani hogyan is tudnánk, nem létezik. Marad a pokol, a kőkemény harcok, szenvedés, a sok értelmetlen halál. Ez a háború! A mi értelmetlen háborúnk, magunk ellen és minden élőlény ellen. Ezek a gondolatok halványan bennem maradtak a hadgyakorlaton túl is.
Már otthon voltam és újra fegyvert fogtam, vadásztársammal vadászni indultunk, bár ez rossz szó, mert vadat rég ejtettem. Még világos volt, de legalább húsz szarvast láttunk. A természet is felborult, hiszen a vadak is behúzódtak a falvak közelségébe. Itt érzik biztonságban magukat. A szórónk üres volt, mindent megettek. Nyugalom, béke honolt amerre néztem – ezt én mennyire szeretem. Van egy hely, a természet, ahol végre jól érezhettem magam. Hideg volt, de most mégsem fáztam. Élveztem a szép téli tájat, az égbolton ragyogtak a csillagok, a hold pedig tündöklő fényében mutatta az utat.
Indultunk. A puskám még kezemben volt, mikor egy csillogó szempár találkozott a tekintetemmel. Egy szerencsétlen kóbor kutya, aki fázott, éhes volt. A társam jelzi, le kéne lőni, ne szenvedjen. Menj csak előre a kocsihoz, szólok halkan, elintézem. A puskám felemeltem, ravaszon volt az ujjam, céloztam és a fegyverem hangja felverte az erdő csendjét.
Leérve a kocsihoz, szótlanul pakoltunk, becsuktam a terepjáró ajtaját, mikor a társam váratlanul megkérdezte, ugye nem lőtted le? Ránéztem és elmosolyodtam, nem, válaszoltam.
Én tudom, hogy hazudik, aki azt mondja, nem létezik szeretet, hogy sosem lehetünk igazán boldogok, és hogy nem érdemes élni, mert kihalt az emberekből a melegség, a jóakarat, a segítségnyújtás, az alázat…
Mi, katonák erősek és bátrak vagyunk, bennünk van a szeretet minden forrása, még akkor is, ha néha keménynek látnak bennünket. Mi ugyanúgy szeretünk, csalódunk, sírunk, ha kell, de legfőképpen harcolunk, ha kell az életünk árán is, mert a legszentebb dolog számunkra a béke.
Mi mindannyian a békére törekszünk, a békében hiszünk, e tudat nélkül nem lehetünk jó katonák. Így hát, mi más lehetne a mottónk: a hazáért mindhalálig!
A szerző korábbi írásai:
– Bota Ágnes: "Chocholate con queso"
– Bota Ágnes: Szabadság, szerelem
– Bota Ágnes: Közeleg az emberfia
– Bota Ágnes: Mátyás, az igazságos…
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
