Minden kornak megvan ugyebár a maga jeligéje, éspedig attól függően, mit tekint értéknek. Valaha például a lovagiasság, a vitézség, a dolgok nevén nevezése számított annak, az adott szó szentsége, az igazmondás, egyszóval az egyenesség. És ma? Tényleg odáig süllyedt korunk, hogy egykönnyen börtönbe kerülhet, aki nem ferde, aki a tényeket tényekként tiszteli, aki ezért aztán egyáltalán nem veszi készpénznek a médiumok politikailag úgyszólván világszerte egyoldalúan értelmezett információit?
Lehet, hogy aligha szükséges mindennapjainkból példákkal igazolnunk, mennyire kínzóan időszerű kérdések ezek, pláne, ha múltunkban tallózva például Ady Endre egy, 1901-ből való írását kezünkbe vesszük? A Nagyváradi Napló 1901. szeptember 28-i számában ugyanis ezeket olvassuk tollából:
„Jámbor falusi zsidó ember elé, vásári sokadalomban paraszt suhanc ugrik. A zsidó ember pipázik. A suhanc kikapja a szájából a pipát s a nézők nagy gaudiumára [örömére – Ifj. T. L.] elszalad vele. A zsidó éltesebb ember. De szörnyen sérti a méltatlanság, a sértés és a gúnyos kacagás. Rohan a suhanc után. Az visszakiabál egy-két „rongyos zsidó”-t, de egyszer megáll. Bevárja az üldözőjét s egy pálcával arcon vágja. A törvényszék pedig ítélkezett. Lopásért és testi sértésért egy fél évi fogházra ítélte a suhancot. A tábla egy s a Kúria három évi fegyházra emelte fel ezt a büntetést”.
De nem kell persze feltétlenül ennyire visszamennünk honi históriánkban, hasonló esetekkel korunk is bőségesen szolgál. Alig két éve két év letöltendő börtönbüntetésre és három év közügyektől eltiltásra ítélte nem jogerősen a bíróság azt a férfit, aki a vád szerint vallási hovatartozása miatt molesztálta a Budapesti Zsidó Hitközség dél-pesti körzetének elnökét. Aztán nemsokára három fiatalember hangosan „üdvözölte” a Zsidó Világkongresszusról a Kempinski Hotelbe hazatérő vendégeket: az egyikük közismert karlendítéssel fogadta őket, majd „Sieg Heil!”-t, kiáltott utánuk, a másik kettő pedig, hogy „shalom, shalom, a zsidókat kivasalom!”. Mindezekért az első három év letöltendő, a másik kettő pedig két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott.
Mindezek ismeretében feltétlenül kétséges, hogy mégis csak abszurd világban élük, amit, nem csekély akasztófahumorral fűszerezve, egy mára már kevésbé művelt műfaj, a groteszk jeleníthet csak meg igazán? Amire olyan múltbeli mesterei után, mint Cholnoky Viktor, Kosztolányi Dezső, Lovik Károly, Mikszáth Kálmán, no és Szabó Dezső, talán azt hihetnénk, már nincs is reá példa napjainkban? Pedig aligha kérdés, hogy van, s nem kizárt, hogy nem utolsósorban éppen az abszurdságnak az iménti példákból is érzékelhető fokozódásának köszönhetően. Itt van ugyanis Pozsonyi Ádám remekbe szabott elbeszélése (Ferde):
„Tudják, mostanában a dolgok összevissza vannak, s az ilyesmi szörnyen tud idegesíteni.
Itt van például ez az egész dolog ezekkel a képekkel.
Ferdék.
A minap is becsöngetek az egyik lakásba – középkorú nő nyit ajtót –, s mondom néki:
– Szeretném megigazítani a képeit a falon.
Azt ne higgyék, hogy beeresztett. Mintha mittudomén mekkora sértést vágtam volna a fejéhez. Pedig nekem muszáj megigazítanom azokat a képeket. Muszáj, értik? Ez valahogy belülről jön. Először lassan, alattomosan jelentkezik. Az ember ilyenkor hajlamos oda sem figyelni az effélére. Aztán egyszer csak váratlanul, elemi erővel tör a felszínre. Ilyenkor aztán nincs megállás.
Vannak, akik szerint beteg vagyok. Ostobaság. Nem én vagyok beteg, az ő képeik állnak ferdén. De ők persze nem látják be. Makacsok.
A munkahelyemről is elbocsátottak. Tudják, eddig egy középiskolában tanítottam. Azt hiszik, megbecsültek? Az ember azt várná, hogy ha másutt nem is, legalább egy efféle intézményben más a helyzet.
Értsék már meg végre, hogy ferdék!
Ezt mondtam az igazgató úrnak is, midőn üldözni kezdett.
Egyre csak azon lovagolt, hogy ha egyszer tanítási idő van, akkor ő elvárja, hogy egy pedagógus a tanteremben oktassa a diákokat, ne pedig a folyosón lófráljon, s kezében mérőszalaggal a falon lévő képeket igazgassa.
De hát könyörgöm, értsék már meg végre, hogy ferdék!
Csupa elmebeteggel vagyok körülvéve. Ellenséges pillantások kereszttüzében élek. Miért gyűlölnek ezek engem? Mert gyűlölnek, az egész biztos. Érzem. Látom a tekintetükből, ahogy becsapják orrom előtt az ajtajukat, s kihallom szavaikból, amint kilöknek minden elképzelhető helyről.
Volt, ahol kutyát uszítottak rám.
Egyszer kitartóan ácsorogtam egy ház bejáratánál. Az ablakokat figyeltem. Szereztem egy távcsövet. Azzal benézek a lakásokba, s könnyedén meg tudom állapítani, hogy melyik képet miképpen akasztották a falra.
De ők ellenségesen fogadnak, és behúzzák a függönyöket.
Mintha én úgy nem tudnám megállapítani azt, amit már amúgy is nagyon jól tudok. Azt, hogy ferdék.
Annál a háznál is így történt. Kijött egy férfi és rám nézett. Tudtam, ő is gyűlöl. Láttam izzani a szemében, amikor eleresztette azt a dögöt.
Pedig a veszély egyre nagyobb. Nem szabad lebecsülni. Valami történik a világban. Nem tudom mi, de érzem. Valami rettenetes.
Ezeket a sorokat a börtönben írom.
Múzeumban voltam a minap. Zárás után mentem oda. Az ereszcsatornán felmásztam, betörtem az ablakot, leütöttem az őrt, majd a felakasztott képekhez léptem.
A bíróságon felkértek, lehetőleg válaszoljak tömören, így csupán ennyit mondtam a jegyzőkönyvbe:
– Kérem alássan, ferdék!”
Vajon szükséges kommentár ehhez az amúgy oly elcsépelt „szólj igazat, betörik a fejed!” közmondás ismeretében? Tényleg odáig jutottunk, hogy éppen az egyenesség számít ferdeségnek lassan már mindenhol és mindenben? Elképzelhető, hogy majdan, ha még lesznek írástudók, azt fogják írni, odáig süllyedt korunk, hogy benne egykönnyen börtönbe kerülhetett, aki nem volt ferde?
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
