Sem MDF-tag, sem miniszterelnök nem akart valójában lenni – vallja meg Boross Péter a Mandinernek. Elmondása szerint Antall Józseffel való személyes barátsága és felelősségérzete vitte be a politikába, majd annak csúcsára.
Boross Péter, a 91 éves egykori miniszterelnököt az MDF belső feszültségeiről, a titkosszolgálatok korabeli mozgolódásáról, Antallhoz fűződő viszonyáról és a fiatal Fidesszel kapcsolatos nézeteiről („értelmes legényekről volt szó”) is kérdeztük nagyinterjúnkban, rendszerváltó személyiségeket megszólaltató Mandiner-ciksorozatban.
Boross Péter (1928) jogász, politikus, volt miniszterelnök. Az 1956-os forradalomban vállalt tevékenysége miatt a megtorlások idején internálták. Közel 30 éven át a vendéglátóiparban dolgozott, a szakképzéstől a vállalatigazgatásig. 1990 májusában a MEH politikai államtitkára, júliusban a polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter lett. 1990. december 21-én kinevezték belügyminiszternek, a tisztségből eredően a miniszterelnök helyettese lett. Antall József halálát követően 1993 végén választották kormányfővé, fél év után adta át a kormányzást a Horn-kabinetnek. Boross Péter az MDF 1996-os kettészakadása után is a párt tagja maradt, a Fidesz ellen forduló MDF-et azonban 2010-ben otthagyta.
A politika izgalmasabb még a vendéglátóiparnál is?
Hát, igen. Sőt, néha még a színvonala miatt is. Aggódom, ha a külterületi kocsmákra gondolok.
Ön 1989-ben, a rendszerváltás kellős közepén éppen nyugdíjba ment. A vendéglátóipari pálya után jöhettek volna a nyugodt évek, ehelyett bevonzotta önt a nyugodt erő. Miért kapcsolódott be a politikába?
A kérdést tulajdonképpen úgy kellene föltenni, hogy Antall József miért keveredett bele a politikába?! Mert a többi ennek a következménye, az én történetem is. Mivel évtizedes barátság kötött hozzá, ez ügyben ő keresett meg engem.
Hol kezdődött ez a barátság?
Az ötvenes évek közepéről. 1956 előttről, már akkor szoros kapcsolat volt. Amikor engem 1957-ben letartóztattak, akkor a családom első látogatói idősebb és ifjabb Antall József voltak. Na, az utóbbival a barátságom ekkor kezdődött. Aztán évekig rendőri felügyelet alatt álltam, kihirdettem, hogy senki ne keressen meg, én sem fogok keresni senkit, de ő ennek nem tett eleget. Később üzletvezető-helyettes voltam egy kőbányai étteremben, és ő mindenképpen meglátogatott Kőbányán. Hát, aztán teltek az évek, az évtizedek, kisebb megszakításokkal, telefonkapcsolattal, de azért mindig tudtunk egymásról, és egymás véleményét is ismertük. A ‘80-as évek közepén én vállalatvezetőként egy Kós Károly szobrot állíttattam Kispesten, és emlékére egy alapítványt is létrehoztam, az Országépítő Alapítványt, annak kuratóriumában Antalltól Makovecz Imréig sokan benne voltak, akik az ismerősi vagy baráti körömhöz tartoztak.
Antall József aztán politizálni kezdett, és 1989 őszén az MDF elnöke is lett.
Megvolt ennek az oka. A Magyar Demokrata Fórum kezdeteinél a népi-nemzeti szellem felkarolása és ennek a gondolatiságnak a képviselete jelentős dolog volt, de politikai irányultságát illetően én ezt egy Pozsgay Imre körüli reformkommunista, parasztpárti irányzatnak véltem, és a működését is – én úgy láttam – Pozsgay politikai súlya tette lehetővé. Ahogy Aczél György súlya a Szabad Kezdeményezések Hálózatáét. Én nem rokonszenveztem ezzel a gondolattal. Nagyon hasonló volt, amikor 1956 október végén Nagy Imre az új kormányt létrehozta a ’45-ös pártok képviselőivel. November első napjaiban a közbeszéd tárgya volt, hogy ezek csak az új választásokig maradnak, mert kinek kellenek az 1945 utáni pártképződmények?
Amikor Antall elhívta önt az MDF rendezvényeire, akkor ez a népi vonal már kiszorulóban volt, az MDF pedig mozgalomból párt lett. Mennyire érezte a párton belül ezeket a forrongásokat?
Én ‘89 szeptembere körül Antall Józsefnek szemrehányást tettem, hogy mit keres ebben a – számomra – baloldali gyülekezetben? De ő azt mondta, hogy vannak ott mások is. Ez a beszélgetés lezajlott, és egy darabig nem is találkoztunk. És hát, a nadrágomra estem a meglepetéstől, amikor hallottam, hogy Antall József a Magyar Demokrata Fórum elnöke lett. Én azt gondoltam, hogy a Pozsgay lesz az, miután otthagyja a pártját és átlibben az új pártalakulat élére. Én ismertem Antall egyéniségét, és mindjárt tudtam, hogy ha ő az elnök, akkor valóban kell lennie az MDF-en belül egy olyan bázisnak, amely nem ezt a baloldali arculatot fejezi ki. Antall József vezetésével tényleg egy más arculatú és törekvésű párt jelent meg. És ezt így látták az alapítók is, akik egy része vagy megsértődött, vagy nem értett egyet, mindenesetre eltávozott. Tehát született egy MDF nevű párt, amelynek arculata teljesen egyezett az én elképzeléseimmel, anélkül, hogy az embereket ismertem volna, Antallon kívül.
Az MDF a legerősebb párt lett az első szabad választások eredményei alapján, és 1990-ben Antall József lett a miniszterelnök. Ön pedig különösebb politikai tapasztalat nélkül a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára lett. Ezek szerint önben Antall teljes mértékben megbízott.
Ennek az a története, hogy én gratuláltam neki. Volt egy telefonbeszélgetésünk is, amelyben ő utalt arra, hogy számítana a segítségemre. Amit én levélben vissza is igazoltam. Én egy ilyen kicsit trottyos tanácsadásra gondoltam, azonban amikor Antall behívott engem, akkor szembesültem azzal, hogy mennyi zűrzavar van a titkosszolgálatok körüli világban. Ez ügyben kért fel arra, hogy tegyek rendet, mert itt annyian tollászkodnak körülötte, meg akarnak valamit, és ő nem tud eligazodni, hogy kik ezek és milyen múltjuk van. Tulajdonképpen erre kért fel.
A polgári titkosszolgálatok felügyeletére.
Igen. Na most, abban is egyetértettünk, hogy államtitkárnak kér fel, mert annak nem kell kormányülésre járnia. Ugye, ez egy rendkívül előnyös dolog. És látván a kínjait és az aggodalmait, valamint a barátságunkra való hivatkozását is, nem tudtam ezt visszautasítani. Két évben állapodtunk meg. 62 éves voltam akkor, gondoltam, két év lesz, és az alatt megteszem, amit lehet. Majd az évtizedes vezetői rutinomat felhasználom arra, hogy itt valami rend legyen. De egy hónap múlva Antall azt mondta, hogy az mégsem járja, hogy a miniszteri felelősség ráhárul, és ezt megértvén miniszterré avanzsáltam.
Az első nagy próbatétel a taxisblokád volt, a kormányt majdnem sikerült megbuktatni. Ön nyilván kapott iratokat, jelentéseket, így az akció hátterét mindenkinél jobban láthatta.
Nem kell fantáziálni.
Nem kell? Volt állambiztonságiak is benne voltak az akcióban?
Á, ez most elterjedt… Nézze, az igazság az, hogy szeptemberre a döntés megérett, tudtam úgy dönteni, hogy ezeket a szervezeteket, a hírszerzést, a kémelhárítást nem szabad megszüntetni. Ugye, a III/III-as ügyosztályt már megszüntette a Németh-kormány, azonban a személyi állományt át kellett alakítani. Na most, kilencven ember távozott a szolgálatoktól, és akiket ott megismertem és kisebb beosztásban voltak, azok kerültek vezető pozíciókba. Ez nem volt egyszerű dolog. A szabad demokraták a teljes megsemmisítést, a szélnek eresztést támogatták, amit én sohasem értettem. Elég tájékozatlanok voltak, hiszen az akkori beépítések a tudomány és a kultúra világában kapták a legnagyobb hangsúlyt, mert Aczél György szeretett foglalkozni ezekkel. Lényegében én megtaláltam ott azokat az embereket, akik alkalmasak voltak tudomásul venni, hogy megváltozott a világ. A taxiblokád után a legenda azonnal megszületett, hogy a volt titkosszolgálatiak közül sokan elmentek taxisnak. De nem kellett ehhez titkosszolgálati rafinéria, egyszerűen a benzináremelés tényleg radikális volt, és a taxisoknál közismert, hogy könnyebben tartották egymással a kapcsolatot, így a vezetőik megszervezték az akciót. Az egy más kérdés, hogy bűncselekményt követtek el, és a rendőrségi és a kormányzati hozzáértés sem mutatkozott meg. Ezért lettem én a belügyminiszter, miközben Antall betegsége addigra már világossá vált. Így már nem voltam abban a helyzetben, hogy nemet mondjak. Amikor már Isten tudja, milyen kimenetelű betegség támadta meg.
Lojalitásból tette? Hiszen két évre vállalta. Amikor megtudta, hogy Antall beteg, megváltoztatta az elhatározását?
Hát, ez természetes.
A belügyminiszter a miniszterelnök helyettese. Azzal, hogy elvállalta, pontosan tudta, hogy ha Antall meghal, önnek kell beugrania a kormány élére.
Antall látta, hogy mi volt itt a taxisblokád idején. Ő ismert engem vállalatvezetőként, tudta, hogy szeretem a katonás rendet, ha megvan a kötelességteljesítés. Erre építve kért fel, hogy vegyem át a belügyminisztérium vezetését, és ez meg is történt. És úgy érzem, hogy viszonylag rövid idő alatt egy működőképes minisztériumot és annak vezetésére alkalmas személyeket találtam. Pintér Sándor karrierje mutatja ezt.
Amikor erre felkérte, Antall mennyi erőt és időt érzett még magában? Adott esélyt saját magának arra, hogy kitöltheti a ciklust?
Folyamatos volt az erről való diskurzus. Ő roppant pesszimista volt. Már 1991-ben utalgatott rá, hogy nem tudja, mennyi van még hátra. Emlékszem, ekkor egyszer még azt is közölte velem, hogy ő ‘92 első felében elmegy. De nem ment el, és akkor ez alkalmat adott arra, hogy mondjuk neki: nem kell butaságokat beszélni. Ez a téma négyszemközt gyakran előjött, és én magam nem gondoltam arra, hogy ilyen közel a vég. Az ember nem ismeri ezt a világot.
Azért lépett be 1992-ben az MDF-be, hogy ha baj lesz és önnek kell átvennie a kormányfői feladatokat, akkor bírja majd a párt támogatását?
Ilyen gondolata legfeljebb Antall Józsefnek lehetett. Én magam nem akartam belépni az MDF-be. Antall ismételt nyomatékos kérésére léptem be úgy, hogy ő már hetekkel korábban aláírta a belépésemet, mint ajánló. Volt egy fiatal államtitkár a miniszterelnökségen, az járkált utánam, hogy írjam már alá, és aztán persze aláírtam. De nem örültem. Én nem ismertem alapvetően az MDF-et, a taxisblokád idején ismertem meg például Lezsák Sándort, pedig akkor már több mint fél éve működött a kormány. A belépésem Antall József kifejezett kérése volt, azt mondta, hogy „a pártarányok miatt” fontos. Azt akarta, hogy én a koalíciós kormányban az MDF-et erősítsem. És nyilván benne volt a keze az én tüneményesen gyors pártkarrieremben is.
Amikor Antall a halálos ágyán végigsakkozhatta a jövőt, akkor nyilván sejtette, hogy a kamikaze kormány megbukik, visszajönnek a szocialisták, aztán egy vagy két ciklussal később ismét alakulhat majd egy jobboldali kormány. Ebbe a jövőbeli jobboldali visszatérésbe ő már a Fideszt belelátta?
Ő, ugye, látta a kis vadrác jeleneteket meg az ifjonti magatartást, de azért érzékelte az értelmet is. Értelmes legényekről volt szó. Na most, 60 évesen az ember hogyan kezel egy 28-30 évest? Úgy méregeti. Emlékszem, volt egy beszélgetésünk, amikor Antall azt mondta, hogy ő felajánl ezeknek a fideszes fiúknak – hogy rutint szerezzenek – követségi beosztotti állásokat. Azon nevettünk, hogy erre azt válaszoltam: „követségi beosztotti állások? Ez nem felelhet meg nekik, ők ennél többre vágynak”. Két idős fickó így csevegett róluk, de azért bennünk volt a rokonszenv. Én különösen Kövér László iránt éreztem erős rokonszenvet, ő volt a nemzetbiztonsági bizottság elnöke akkoriban. Tűzzel teli ifjú legények voltak, ráadásul voltak rendőrségi ügyeik is, mert nem volt sem Pozsgay, sem Aczél mentorként a hátuk mögött. Látszott, hogy milyen tehetségesek. Persze az is látszott, hogy ez egy kialakulatlan szellemi zűrzavar, amiben vannak, és a szabad demokratáknak az a törekvésük, hogy kisinasokat tartsanak maguk mellett. A lelkesedés vitte őket, nem annyira az ismeretek és a megfontoltság. Mi felvetettük, hogy szakítsanak az SZDSZ-szel, de ők nem tették, és ebben igazuk volt. Bár ‘93-ban, amikor bekövetkezett egy szakadás – amikor Fodor Gáborék kiléptek –, a sajtó annak ellenére megbüntette őket, hogy ‘94-ig változatlanul választási szövetségben maradtak az SZDSZ-szel. A 30%-os népszerűségük, amit a sok megszólalásukkal, sokszor vagánykodásukkal kivívtak maguknak, a választásokra 6%-ra zuhant vissza. A nagy változás akkor vált egyértelművé, amikor az SZDSZ belement a koalícióba az MSZP-vel, a Fidesz pedig az ellenzéki utat választotta.
Miután ‘93-ban önre szakadt a kormányzás súlya, fél évvel később a választások után annak a politikai erőnek kellett átadnia a kormányrudat, amely ellen igazából a rendszerváltás elindult. Milyen érzés volt?
Nagyon rossz. A kormánynak egy olyan gazdasági helyzetben kellett kezdenie a működését, hogy ‘89-90-ben az egy főre jutó adósságállomány 2000 dollár volt, míg Csehszlovákiában csak 500 dollár. Itt volt az IMF, mert nélküle nem is létezhettünk volna, meg kellett indítani a gazdasági átalakulást, amelyben a „teremtő rombolásnak” is utat kellett nyitni, ami munkanélküliséggel járt. És eközben a szovjet piac is bezárult, nem fizettek az exportért. Ezt az állapotot áthidalni a népszerűség megőrzésével egyszerűen nem lehetett. Sokan azt mondják, hogy Horn Gyula balesete és a nyakmerevítője legalább 10%-ot hozott nekik: a sajnálat és az együttérzés felindult sokakban. Ilyen körülmények között esély sem volt. Nekem a csalódás nem az MDF volt, az csak az egyéniben vesztette el a korábbi voksok felét, de abban bíztam, hogy a Fidesz és a KDNP jobban szerepelnek. De ők is ott vánszorogtak a bejutás küszöbén, így az MDF 12%-a nagy teljesítmény volt. Megnyerni ezt a választást tehát semmiképpen nem lehetett. Nagyon vigyáztunk – a belügyminisztériumot külön kértem – a választás tisztaságára, hiszen ha véletlenül jobb eredményt ért volna el az MDF, akkor előjött volna a választási csalás vádja a dolog természetéből adódóan, de így nem volt már értelme. És az első ciklus végére teljesen világos lett, hogy a köztársasági elnök mellett (Göncz Árpád – a szerk.), aki az akkori ellenzékhez húzott és kifejezetten korlátozta a kormány bizonyos döntéseit, főleg médiaügyekben, meg az alkotmánybíróság önállósági ambícióival, amelyek az úgynevezett számonkérést lehetetlenné tették, valamint az egész médiavilág teljes súlyával szemben nehéz dolgunk lesz.
Maráczi Tamás
Kép: Földházi Árpád
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
