…Azóta folyik a társadalom humán testének pusztítása, ha világosan fogalmazunk: az ezeréves történelmi Magyarország háborúmentes felszámolási kísérlete. A háborús pusztításokból (tatár, török, Habsburg, szovjet) eddig mindig sikerült valahogy talpra állni, de a mai talpra állás minden eddiginél nehezebb…
Az eladósodás okozta azokat az eseményeket, amelyek az embereket a vágyott polgári tulajdonosi pozíció helyett szinte kizárólagosan munkavállalói státusba lökték
A nagy történelmi korszakok általában azzal a következménnyel is jártak, hogy kissé később széles körben jelentek meg az azokat reálisan értékelő nyilatkozatok és írások. Gyakori volt, hogy a korszakokat egy-egy nagy irodalmi mű, többnyire regény tette az utókor számára is maradandóvá.
Elég, ha a napóleoni háborúk borzalmait taglaló Tolsztoj-regényre, a Háború és békére gondolunk, vagy Balzac írásait vesszük szemügyre. A hazai rendszerváltásból csupán a hivatalos startot (1990) is tekintve eltelt immár több mint negyedszázad, de sehol semmi átfogó értékelés. Sem tudományos alapon, sem értékelhető irodalmi megnyilvánulás formájában, sem hazai hangszerelésben, de még az érintett – a kommunizmusból a polgári piacgazdaságba átevező – közép-európai térségről sem jelent meg semmi maradandó.
Az érintettek érzésvilága még egy szimbolikus, rövid, de közszájon forgó versecskében sem nyilvánult meg eddig, mint például 1848-ban, amikor Petőfi Sándor papírra vetette, hogy „Akasszátok föl a királyokat”. Ez világos beszéd volt, még ha eltúlzott is, veretes köztársaságpárti állásfoglalás. Talán a humor tisztelt képviselői jutottak népi bölcsesség dolgában a legtovább az értékelés terén, amikor ismeretlen szerző szárnyára engedte az örökbecsű mondást: „A szocializmus a kapitalizmusból a kapitalizmusba történő gyötrelmes átmenet.”
Teljes értékű elemzésre főként a térség vonatkozásában, de még hazánk esetében sem vállalkozhatunk e rövid írás keretében, csupán annak a lényegnek a kiemelésére, amelyet szubjektív alapon annak tekintek és az írás címében előre is bocsátottam. Amit a magyar társadalom döntő többsége a rendszerváltástól igazán várt, az nem jött be, nagyon nem jött be. A társadalom ma nagy késéssel, két évtizedes hezitálás után kollektív akarattal, a korrekción, valamint az ennek akadályát képező jelenségek és erők elhárításán szorgoskodik. Akik a rendszerváltástól valami merőben mást vártak, és nekik be is jött, azok ma mély hallgatásba burkolóznak, és látható sikerrel akadályozzák a sikertelenség okainak és okozóinak megjelenítését. A szellem világát még mindig ők uralják, a feltáráson erőlködők csak bozótharcosok. Tekintsük át mindenekelőtt a rendszerváltó pusztítás évtizedeit!
A pusztítás jóval a hivatalos rendszerváltás előtt elkezdődött. Már a kommunizmus évei magukban hordozták a leendő rendszerváltás lényegét. Az 1973-mal kezdetét vevő eladósodási folyamat ágyazott meg azoknak az eseményeknek, amelyek a hazai tulajdont a hitelezők kezére juttatták, és tulajdon hiányában a hazai népességet, a hivatalos rendszerváltási startkor a vágyott polgári tulajdonosi pozíció helyett, szinte kizárólagosan munkavállalói státusba lökték. Ráadásul úgy, hogy még az is könyöradománynak tűnjön, hiszen az elveszett másfél millió munkahely miatt a bérek reálértéke hatalmasat esett.
Az érdekeltek máig gátolják, hogy az adósságok tudatos öngerjesztő jellegéről szó essen, helyette kiagyalták, hogy azok a népjóléti célokat szolgálták. Hivatalos szakmai írás máig nem született arról, hogy az 1978-ban elszenvedett hatalmas árfolyamveszteség megnyitotta a megszorítások több évtizedes sorozatát. A mantraszerű hivatalos magyarázat szerint a társadalom túlnyújtózkodott a takarón, azaz többet fogyasztott, mint termelt, és a különbözetre a „jószívű” hitelezők biztosították a fedezetet. Az adósságok fedezetére szolgáló milliárdok egyre hiányoztak, s ezt a gazdaság erősen megsínylette. Csökkent a bővülés üteme, egyre kevesebb jutott fejlesztésre, s a kommunista években még a mainál is hatalmasabb államkassza legvédettebb kiadási tétele az adósságszolgálat lett.
Aztán a forrásokat szépen lassan nem csak a gazdaság fejlesztésétől kellett elvonni, de az élő társadalom (akkori terminológiával: lakosság) ellátására szolgáló összegeket is meg kellett kurtítani. Az öngerjesztő adósság lassan maga alá gyűrte a társadalmat, és bőven voltak – és vannak ma is –, akik ezt támogatták. Már jóval a rendszerváltozás előtt megjelent ennek az ideológiai vetülete is. Már a hetvenes évek közepén reklámozták a „kocsi vagy kicsi” hamis dilemmát, ami jól jelezte, hogy a családoknak választaniuk kell, hogy gyerekszületésre vagy Ladára gyűjtsenek, mert a kettő együtt nem mehet.
Szimbolikusnál is nagyobb jelentősége van, hogy az 1979-es első nagy megszorítást követő évben volt utoljára egyensúlyban a hazánkban megszületettek és elhalálozottak száma. Azóta folyik a társadalom humán testének pusztítása, ha világosan fogalmazunk: az ezeréves történelmi Magyarország háborúmentes felszámolási kísérlete. A háborús pusztításokból (tatár, török, Habsburg, szovjet) eddig mindig sikerült valahogy talpra állni, de a mai talpra állás minden eddiginél nehezebb. A társadalmi közeg nem érzékeli naponta képszerűen a pusztulást, mert részben elbódított tudati állapotban van, és valóban nem fekszenek mindenütt hullahegyek, mint 1944–45 telén a főváros utcáin.
Csak az „írástudók” ismerik a helyzetet, de ők jórészt hallgatnak, vagy hamis nótát fújnak. Nem szólnak arról, hogy 1980 óta 772 ezerrel kevesebben vagyunk, azaz évente eltűnt egy huszonötezres kisvárosra való polgár. Arról nem is beszélve, hogy ez a szám is kissé fel van javítva, mert közben szép számú betelepedés is folyt (Erdélyből és Délvidékről menekültek hozzánk).
A rendszerváltó pusztítók erősen megnyomorították az emberek egészségi állapotát is. Nálunk az egészségben eltöltött évek nem csak a gazdaságilag fejlettebb országokhoz hasonlítva alacsonyabbak, de még a térségünkben is sereghajtók vagyunk. Főként a férfiak esetében. A magyar férfiak születéskor a svédekhez viszonyítva tíz évvel kevesebb egészségben töltött évre számíthatnak, de a csehektől is le vagyunk maradva három évvel. A legtragikusabb azonban a termékenységi mutató alakulása, az egy szülő korú nőtől várható gyermekszám, amely az egyensúlyi, 1980-as 2,1-ről leesett 1,25-re, bár az utóbbi években szépen emelkedik, jelenleg 1,45. Ezeket a számokat nézve, kell-e nagyobb bizonyíték arra, hogy a gazdaság rombolása szinte azonnal belemar a társadalom élő szöveteibe is?
E csekély eredmény sem lett volna elérhető, ha nem tudatosul a gazdaság eredményességének és a társadalom élő szövetének begyógyulása közötti egyébként evidens összefüggés, annak felismerése, hogy nem az a lényeg, hogy mennyi értéket (GDP) termelünk hazánkban, hanem az, hogy ebből mennyi elkölthető jövedelem marad. A pusztulás éveiben egyre kevesebb maradt, nem csak a jövedelmek csökkentek, de a vagyonok is eltűntek.
Néhány éve fordult a helyzet, a korrekció a jövedelmek növeléséről és a vagyonok felhalmozásáról szól. A társadalom is pozitív jelzéseket adott: növekedésnek indult a várható élettartam, az egészségben eltöltött évek száma, és végre ígéretesen javul a termékenység is, de az út még nagyon hosszú. A pusztító rendszerváltók enervált utódai is azonnal megszólaltak, természetesen „a társadalmi igazságosság” jegyében. Fizessenek a gazdagok – mondják. De vajon kik lennének a gazdagok, akiket jól meg kell fizettetni? Hiszen nálunk eurómilliárdosok nincsenek, másutt a térségben meg szinte mindenütt vannak. Milliárdosok itt azok a külföldi cégek, amelyek valóban eurómilliárdokat állítanak elő hazai munkaerővel, és juttatnak exportpiacokra. Mintegy félmillió alkalmazottra számítva, megspórolnak havi kétezer-háromezer euró munkabért, ami náluk az áruk külföldi értékesítésekor térül meg. Az így képződött tizenöt-húszmilliárd euró haszon valóban elbírna egy kis adóterhet. Ők azonban a gazdagok címszó alatt nincsenek nevesítve, pedig valóban gazdagok. Talán az euróban mérve milliomosokra gondolnak rendszerváltó rombolóink? Sajnos, milliomosaink kevesen vannak, és napi küzdelmet folytatnak üzleteik fennmaradásáért, miközben a legtöbb munkahelyet ők tartják fenn, a legtöbb magyar családnak ők a kenyéradói. Talán őket kellene megfizettetni, hogy csukják csak be boltjaikat? Ők lennének a fizetésre ítélt gazdagok? Esetleg azokat az ígéretesen európai szint közelébe jutó fizetéssel rendelkező szakembereket, mérnököket informatikusokat kellene jól megvágni, akikből már most is hiány van?
Nincs világos válasz, homályos sem, ám a múlt sorsrontó tapasztalatai útmutatással szolgálnak, de néha a memória rövid, hát fel kell frissíteni. Erre szolgálna a pusztító rendszerváltó évek alapos feltárása és megismertetése.
mho
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
