…A Világbank hivatalos adatai azt mutatják, hogy éves átlagban a balliberális kormányzat alatt 1,1 százaléknyi nemzeti jövedelemmel több áramlott ki, mint a polgári kormányzat alatt. Balliberálisék tehát évente több mint másfél milliárd dollárral (450 milliárd forinttal) díjazták felül a külföldi tőkét, náluk még ekkor sem állt le teljesen a kirámolás…
A politikában a közelmúltban nagyon elterjedt, hogy fogalmakat erősen kiterjesztett, esetleg éppen ellentétes tartalmú formában használnak, mint ami a normális beszédmódban évszázadok alatt rögződött
Nem csak arról van szó, hogy korábban üdvös tartalmú fogalmakat változtatunk ellenszenvesre, nemkívánatosra (például a korábban áldott állapotban lévő nő ma már a hivatalos szóhasználatban is terhes ). Esetleg érzelmesen védelmünkbe vesszük az elkövetőt, és szinte elmarasztaljuk az áldozatot, mondván: a gyilkosnak nehéz gyermekkora volt. Sajnos néha a jogalkalmazóinkat is magával ragadja ez a szemlélet. (A meggyilkolt Marian Cozma családja még nem jutott hozzá az anyagi kártérítéshez, de a gyilkosok egy része már szabadon van. Hasonló a helyzet a brutálisan meggyilkolt Szögi Lajos tanár úr családja esetében is.) Néha rá sem lehet ismerni a kimondott szó alapján arra, amit nyelvileg ráerőltettek. Néha egy ellenkező értelmű kifejezés sokkal jobban illene a jelenségre, amelyről éppen szó van. A két-, illetve az ellenkező értelműségre vegyünk egy kissé tréfás példát. Mi is például a korrupció? Válasz: a feleknek az a haszonnal kecsegtető megállapodása, amiből engem kihagytak. Ha esetleg mégis benne vagyok, akkor viszont üzlet a javából.
Ma még mindig a társadalmi rendszerek hosszúra nyúló átalakulásának évtizedeit éljük, érdemes a fogalmakat kissé alaposabban megismerni, főként annak okán, hogy a fogalomkeverés soha nem nélkülöz sanda politikai szándékokat.
A fogalmak kapcsán és használatában törekedni kell az egyértelműségre. Attól ugyanis, ha az ellentétes érdekű felek szinte szimmetrikusan ugyanazokat a vádakat szórják egymásra, még távolról sem biztos, hogy az igazság dolgában éppen döntetlenre állnak, azaz hogy sötétben végül is minden (politikai) tehén egyformán fekete.
Ellentétes érdekű politikáknak főként a gazdaság dolgaiban akad szűnni nem akaró vitatkozni valójuk, főként abban, hogy a jövedelmeket és a javakat hogyan és kiknek juttatják. A kölcsönös vádzuhatagok itt nagyon jellemzők. A végső politikai döntéshozó (nevezzük az egyszerűség kedvéért választónak) szeretne eligazodni a fogalmak bábeli zűrzavarában, hogy neki mi a kedvére való inkább, mi mellett tegye le a voksát. Van úgy – nem is ritkán –, hogy a saját kárára téved, mert a valóságos dolgok helyett az azokról szóló, elferdített beszédnek hisz. (Mint ahogy az a 2002-es, kérészéletű jóléti rendszerváltás idején is megtörtént, és maradandó károkat okozott a hiszékenyeknek.)
Érdemes tehát társadalmunk legutóbbi négy évtizedét alaposan megvizsgálni. A korábbi, tervgazdaságnak mondott modellből a mai piacgazdasági modellbe történő átmenet kezdetét jóval a politikai rendszerváltás előtt időre, 1979-re tehetjük. Az 1973-tól elinduló eladósodás ebben az évben zuhant először elviselhetetlenül súlyos teherként a hazai közönség vállára (egy ütemben tíz százalék körüli fogyasztói áremelés formájában 1979. július 1-jén). A megszorítás mint gazdaságpolitikai vezérszólam is azóta nyert polgárjogot.
Ma már tudjuk, hogy a rendszerváltásig felhalmozott adósságtömeg pótlólagos forrásként alig érte el a rendszerváltásig felhalmozott adósságösszeg tíz százalékát. Ezért a csekély összegért viszont sorozatos megszorításokkal fizettünk, azaz a gazdaság növekedésének gyümölcsét fel kellett áldozni a megszorítások oltárán, sőt ennél is többet, mert efelett az adósság is nőttön nőtt. A dolog erősen hasonlított az amerikai indiánok és a hódítók „üzleteire”, amikor egy üveg „tüzes vízért” lehetett vagyonokat szerezni.
Az eladósodást joggal nevezhetjük az ország permanens fosztogatásának, vagy ha úgy jobban tetszik, kirámolásának. A több évtizedig tartó kifosztás csak úgy történhetett meg zavartalanul, ha a gazda, azaz a hazai uralmi elit ebben aktívan közreműködött, a kirámolás eredményeiből maga is hasznot húzva. Részesedéséért és a tartós kifoszthatóság fenntartásáért elferdített tartalmú szlogenekkel kellett ellátni a népet. Ez volt a közös üzletben a hazai politikai elit érintett részének a közreműködése. Meg is tette több mint három évtizedig, éjjel-nappal fújta, hogy tovább nyújtózkodtunk, mint a takarónk ér, ezért kellenek a megszorítások.
A kifosztottak mégis többszörösen a kifosztóiknak szavaztak bizalmat, a fogalomferdítés ennyire sikeres volt, az igazság nem érdekelt szinte senkit. Főként az érdekelt kifosztottakat nem. A tényfeltáró keveseket könnyen elhallgattatták vagy összeesküvés-hívőknek nevezték. Utóbbiaknak amúgy is nehéz dolguk volt a valós tények bizonyításánál, mivel a jövedelmek kifosztása intézményesült, és azt szigorú hivatali és államtitok övezte. Az állam halmozódó adósságát a hajdani „mindenbank” (MNB) kezelte, és a kifosztó mechanizmus leplezése érdekében még a saját könyveit is meghamisította évtizedekig (1997-ig).
A valóságot csak a hazai kifosztásban érdekelt közreműködők ismerték, akik a rendszerváltás után szinte kivétel nélkül magas beosztású bankvezetők lettek. Ennek biztosítékait éppen közreműködő partnereik szolgáltatták. A kifosztás második szakasza, az állami vagyon magánosítása, a rendszerváltás utánra tehető, noha előkészítése már jóval azelőtt elkezdődött. A „mindenbank” a potens állami cégek fejlesztési hiteleinek kamatait többszörösére emelte, ezzel jól leértékelve készítette a „tőkeárut” a piacra. Legyártották a következő vezető szlogent is: „Úgy kell a terhes adósságoktól megszabadulni, hogy a termelő vagyont külföldieknek adjuk el.”
A hivatalban maradt jövedelemkirámoló brigád a legnagyobb lelki nyugalommal, tapasztalatokkal és jó tanácsokkal felvértezve készült fel a teendőkre. Játszi könnyedséggel érte el, hogy ezúttal a kirámolás törvényes is legyen. Sorozatban születtek a vagyonértéket elmismásoló vagy éppen leértékelő törvények, mint a valós értékeket mutató számviteli törvény kései bevezetése, a cégpusztító csőd- és felszámolási törvény, valamint a bankrendszerben a bennfentességet tartósan fenntartó rendelkezések.
A politikai szózatok folyton a piac mindenhatóságáról szóltak, de a vagyon magánosításakor a piacot mégis úgy kerülték, mint ördög a tömjénfüstöt. Noha a tőzsdét már 1990-ben újraalapították, azon keresztül valamirevaló cégmagánosítás nem történt. Helyette különféle bizottságok döntöttek. Olyan eset is volt, hogy a bizottságilag magánosított cég három hónap múlva az új külföldi tulajdonosok döntése értelmében mégis tőzsdére került, és a privatizációs ára háromszorosát adták érte.
Nyilván nem az új tulajdonosok voltak ilyen zsenik, hanem a privatizációs folyamat volt részlehajlóan korrupt. Talán nem véletlen, hogy a mai napig nincs hivatalos adat a folyó jövedelmekről visszamenőleg a rendszerváltás előtti időkig, noha ezzel egyes volt szocialista országokban rendelkeznek. Kiváltképpen üres lyuk tátong a valamikori állami vagyon adatai körül.
Ha a kifosztás valós mértékéről tájékozódni akarunk, akkor külföldi forrásokra kell hivatkozni. A témában nemzetközi elismertséggel rendelkező Tax Justice Network adatai alapján hazánkból a rendszerváltás óta több mint kétszázötvenmilliárd dollárnyit rámoltak ki jövedelmek és vagyonok – tulajdoni részesedések – formájában. Ez hetvenezermilliárd forint, ami mai értéken három és fél év hazai költségvetésének felel meg.
A rendszerváltás utáni két fő politikai erő összehasonlítását lehetővé teszi a 2003–2009 és a 2011–2017 közötti, két hétéves tiszta időszak is. Az elsőben balliberális, az utóbbiban polgári kormányunk volt. A Világbank hivatalos adatai azt mutatják, hogy éves átlagban a balliberális kormányzat alatt 1,1 százaléknyi nemzeti jövedelemmel több áramlott ki, mint a polgári kormányzat alatt. Balliberálisék tehát évente több mint másfél milliárd dollárral (450 milliárd forinttal) díjazták felül a külföldi tőkét, náluk még ekkor sem állt le teljesen a kirámolás.
Ma azt tapasztaljuk, hogy enélkül is dől hazánkba a külföldi tőke. Joggal adódnak a nyilvánvaló (inkább költői) kérdések: mely politikai erők rámolták ki az országot? Milyen módszereket alkalmaztak? Hol, ha nem az ő házuk táján keresendő az a tolvaj banda, amit ők a jelenlegi kormánypártokon kérnek számon? Meddig marad hatásos az a politika, amely megvádolja az ellenfelet azzal a bűnnel, amit maga követett el? Véget csak úgy vethetünk ennek, ha nagyot és gyorsan lépünk előre a valóság feltárásában.
MHO
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
