Boros Imre: Kereslet, kínálat, akarat

A rendszerváltoztatás óta eltelt negyedszázad a munkától való elidegenedésről, életidegen oktatási elvek alkalmazásáról szólt.

Néhány hete terjedt el a hír, hogy szűkében vagyunk a hazai munkaerőnek. Azóta ez folyik minden csatornán. Bizonyos ágazatokban a hiány már valóban komoly akadálya nemcsak a teljesítmény fokozásának, de a napi működtetésnek is.

 Tény az is, hogy a 2008-as pénzügyi válság után két-három százalék körüli szintre beragadt gazdasági növekedésünk elégtelen a felzárkózáshoz. Ezzel még a környékbeli versenytársainkhoz sem tudunk felzárkózni, a Nyugathoz való közeledésünk pedig örökre illúzió marad. Erre is hivatkozva vállalkozói körökben nemrég megjelent az igénybejelentés külföldiek szükségszerű foglalkoztatására. Az időzítés, sajnos, mellőzött minden józan politikai megfontolást, amit a gazdaságban dolgozó vezetőktől joggal elvárhatnánk.

A migránsválság közepette munkaerőimportról beszélni olyan, mint akasztott ember házában a kötélről értekezni.

 Ki gondolt volna itt elsősorban másokra, mint a migránsokra? A migránsokat mint „motivált munkaerőt” üdvözlő német példa igazolja, hogy ez zsákutca. A tavaly Németországba özönlő másfél millió migránsból a német nagy cégek (mellesleg a munkaerő kétharmadának foglalkoztatói) összesen ötvennégy főnek adtak munkát. Ebből is ötvenet a német posta vett fel, nyilván állami parancsra.

Számításba jöhetnek még a környező országok, azzal a megszorító megjegyzéssel, hogy a határon túli magyarság mozogni kész része már vagy eljött, vagy már tovább is állt Nyugatra. Egyébként Románia, Bulgária már szinte kiürült használható munkaerő szempontjából, a volt jugoszláv területeknek pedig már több évtizedes gyakorlatuk van a nyugati munkavállalásban.

 Ami Szlovákiát, Szlovéniát, netán Lengyelországot és Csehországot illeti, ott jóval magasabbak a bérek, tehát velük szemben nincs vonzerőnk. Szóba jöhetne esetleg Ukrajna, de mivel az ország nem uniós tag, az onnan érkezőkre nem vonatkozik a munkaerő szabad áramlásának elve. Ha mennek is az ukránok, inkább Lengyelországot választják történelmi okok miatt is, hiszen Nyugat-Ukrajna évszázadokig Lengyelország része volt, szorosak a szokásrendi, vallási és részben a nyelvi kötelékek.

A vállalkozói hevület érthető, vágynak egy, a hazainál is alacsonyabb bérért is dolgozni kész munkaerőtömegre, amely a hazai dinamikus bérfelzárkóztatási kényszert lassíthatná, de ehhez sikeres út nem vezet. Nincs mese, béreket kell emelni, más út nincs. Csak így lehet újabb munkaerőt találni, vagy esetleg a külföl- dön dolgozókat hazacsalogatni.

A gazdasági kormányzat kilátásba helyezte a bérjárulékok csökkentését, mondván, hogy ez majd alkalmat ad a vállalkozói szektornak a béremelésre. Első menetben ez azonban nem más, mint bérköltségcsökkentés, azaz a profit növelése. Azt csak majd később látjuk meg, hogy lesz-e ebből, és ha igen, akkor mikor béremelés.

 A járulékcsökkentések viszont nagyon fájnak a költségvetésnek, mégpedig érzékeny területeken: tovább csökkentik a nyugdíjkassza és az egészségbiztosítás amúgy is szűkös mozgásterét. Kevésbé fájdalmas lenne, ha a kormány a saját alkalmazási körében lévők béreit tovább emelné, amit már egyes szektorokban folyamatba is helyezett.

Alulról a bértáblát egy masszívabb minimálbér-emelés nyomhatná felfelé, amire a kormánynak szintén van jól behatárolható ráhatása. Bizonyos adók (szja, áfa) csökkentésével pedig a valóban fontos reálkeresetek szintjét lehetne emelni, gondosan összehangolva a szociális és gazdasági növekedési megfontolásokkal. A nagy munkaerőhiányról szóló jajveszékelésben azonban érdemes azt is áttekinteni, hogyan állunk valójában.

Nagyon jó hír, hogy immár több mint félmillióan jutottak munkához, akik adót és járulékokat fizetnek. A 4,2 millió foglalkoztatott egy része ugyan külföldön dolgozik, tehát a hazai gazdaság növekedése szempontjából rájuk nem számíthatunk, de nem is terhelik a hazai államkaszát egészségügyi, oktatási költségekkel, ugyanakkor hazautalásaik érezhető tételei javuló nemzetközi pénzügyi helyzetünknek.

Szintén jól állunk a munkanélküliségi ügyekben. Kevesebb mint háromszázezer fő az, aki akar dolgozni, de nincs munkája, ami fele az egykori csúcsadatnak. A munkaképesek aktivitása viszont nagyon alacsony, alig több mint hatvan százalékuk dolgozik.

Messze vagyunk a kívánatos és Nyugaton elért hetvenöt százalék körüli értéktől, legalább nyolcszázezer főnyi a különbség. Ők jelentik az igazi tartalékot. Valamint a hatvanöt év felettiek közül az a réteg, amely még tudna is, akarna is a nyugdíj mellett dolgozni, de nincs lehetősége. Egyéb, ábrándként kezelhető megoldások helyett ezt a tömeget kell szemügyre vennünk, ha hosszú távú megoldást akarnunk.

A legfontosabb, hogy akár már rövid távon is a réteg további duzzadásának gátat emeljünk. Ez az oktatási, szakképzési rendszer feladata. Radikális lépésekre is szükség van, hogy a semmire sem jó szakok megszűnjenek, a diplomás munkanélküli-képzések megálljanak, az oktatási rendszer használható tudással rendelkezőket bocsásson ki, ami nem egyenlő feltétlenül a diplomával, ami ugyan magas fokú öntudatot igen, de megélhetést nem mindig biztosít.

A legfontosabb azonnali lépésnek az látszik, hogy ennek a nyolcszázezres tömegnek a hadra fogható részét bevonjuk a gyakorlati képzésbe, ami a cégek szintjén oldható meg a cégek és a képzésre vállalkozók negatív és pozitív (elvonó és támogató) anyagi ösztönzése mellett.

Az ösztönzési rendszer kiterjedhet a közfoglalkoztatottak piaci munkahelyekre történő visszatérésére is. Megoldásokat célszerű találni arra is, hogyan lehet a közfoglalkoztatottakat idényszerű mezőgazdasági munkákra alkalmazni, nyilvánvalóan a foglalkoztatók anyagi tehervállalása mellett.

A nyolcszázezres tartalék munkába állítása várhatóan minden korábbinál nagyobb kommunikációs vihart kavar majd a korábbi szemlélettel homlokegyenest szembemenő gyakorlat miatt. Lesz itt elegendő demagógia emberi jogokról, szabadságról, európai értékekről.

Ne feledkezzünk meg a „szabad” munkaerő regionális elhelyezkedéséről sem. A mai bérszínvonal mellett ugyanis illúzió, hogy a munkaerő a munkahely után megy az országon belül. Ha megy, akkor inkább külföldre tart.

A probléma megoldhatatlannak látszik nagymértékű, alacsonyabb képzettséget igénylő foglalkoztatási lehetőségek telepítése nélkül a magas munkanélküliségű területekre, főként a két leginkább elmaradott régióba (Észak-Alföld, Észak-Magyarország). Ne felejtsük el, hogy több évtizedes lemaradásban vagyunk, amit néhány év alatt kell majd jelentősen enyhíteni. A kommunizmus évtizedei nem voltak alkalmasak piacorientált képzések meghonosítására, hiszen a piacoktól jórészt el voltunk zárva.

A rendszerváltoztatás óta eltelt negyedszázad viszont inkább a munkától való elidegenedésről szólt, életidegen elvek oktatási, képzési alkalmazásáról. Amikor az ipari tanuló tizenhat éves koráig nem vesz a kezébe szerszámot – utána már nem is kíván.

 Amikor megszűnt az élő kapcsolat a termelőüzemek és a képzési helyek között, hiszen a GDP-t jórészt már multik állítják elő, és ők itt az olcsó betanított munkást keresik. Amikor hatalmas a térnyerése a felsőoktatásban a humán jellegű képzéseknek – az műszaki tudományokkal ellentétben. Ezeket a deformált viszonyokat kellene ismét egyenesbe hozni. Szörnyű nehéz lesz, de nincs más út.

Boros Imre – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »