…Luxemburgi hungarofób politikusok helyettünk aggódnak olyan dolgokért, amik nekünk nagyon is tetszenek, a világért sem mondanánk le róluk. Ilyen főként az, hogy ragaszkodunk a minket megillető jussért, ha már előállítottuk azt. Javunkat akarják, de mi közben ragaszkodunk javainkhoz, és hazánkról is változatlanul azt gondoljuk, hogy az a miénk…
Asselborn úr azon kívül, hogy a cseppnyi nagyhercegség külügyminisztere, a kormányfő helyettese is, hiszen koalíció van, és ő a baloldali traktust képviseli. Volt több haragosunk is Luxemburgból, és nem csak a baloldali pártokból. Az előző, Barroso vezette Európai Bizottság egyik alelnökére, az ugyancsak luxemburgi Viviane Redingre is még sokan emlékezzünk. Ő az Európai Néppárt színeiben került a biztosi székbe, mégpedig alelnöki minőségben. Napi gyakorisággal fejezte ki rosszallását hazánk viselt dolgaival szemben. Az Európai Parlamentben ugyancsak az Európai Néppárt színeiben képviselő Frank Engel is gyakran marasztal el minket. Semmiképpen nem feledkezhetünk meg magáról a Bizottság jelenlegi elnökéről, Jean-Claude Junckerről. Ő is rendkívül fukarul bánik az elismeréssel, annál többször emeli fel mutatóujját figyelmeztetésként felénk.
Természetesen más országok tisztségviselőitől is kapunk bírálatot, sőt újabban növekvő számban elismerést is, ezért felettébb feltűnő ez a luxemburgi túlsúly, ami kizárólag bírálatokban nyilvánul meg. Luxemburgból magas szinten abszolút értelemben is többet bírálnak bennünket, mint sokkal fajsúlyosabb országokból, említhetném Franciaországot vagy akár az unió legerősebb és legnépesebb államát, Németországot is. Különös megvilágítást ad az ügynek, hogy országaink között nincsenek a történelem évszázadaiban keletkezett és máig rendezetlen konfliktusok, egymással szemben hadviselő felek soha nem voltunk. Mi több, a luxemburgiak – legalábbis a történelem kapcsán – némi hálával és pozitív emlékezettel tartoznának azért, hogy a 15. században a tőlük származó királyunkat, Luxemburgi Zsigmondot éppen magyar segítséggel sikerült a Német–római Birodalom császárává tenni. Velük ellentétben a lengyelek máig nagy tiszteletben tartják Báthory Istvánt, aki alatt Lengyelország igazi nagyhatalommá vált, aki még az oroszok mindenható cárját, Rettegett Ivánt is erősen zavarba tudta hozni fegyverei és harcosai segítségével.
Megfejtésre szorul ez a különös hungarofóbia, ami luxemburgi politikai tényezők részéről – pártállástól függetlenül – kialakult. (Arról sajnos kevés a tudásunk, hogy a luxemburgi köznép követi-e politikusait ebben a fóbiában.) A megfejtés talán lényegesen könnyebb annál, amire első alkalommal gondolnánk, ugyanis nem másban rejlik, mint Luxemburg különleges státusában, amit az Európai Unióban és szélesebb értelemben a világban betölt. Bár pontos statisztikák nincsenek, de a több tucat offshore-paradicsom közül a legjelentősebb kiemelkedő módon éppen Luxemburg. A szakértői becslés (Tax Justice Network) kellően megbízható becslése szerint a harmincezermilliárd dolláros offshore pénz- és vagyontömeg mintegy tíz százaléka pihen éppen e nagyhercegségben. Ráadásul éppen főként európai nagyok pénzei és vagyonkái, azon országokból, amelyek Luxemburghoz hasonlóan ugyancsak tagjai az Európai Uniónak. Ezt az európai politikai vezetők évtizedek óta nagyon is rendben lévőnek tartják, hiszen harmadízben került sor éppen hajdani luxemburgi miniszterelnöknek az Európai Bizottság elnöki székébe történő emelésére Jean-Claude Juncker személyében, aki azon túl, hogy tizenhét évig az ország miniszterelnöke volt, a pénzügyi tárcát is vitte. Mentora és fő támogatója pedig éppen Angela Merkel volt, aki keményen bedobta magát, hogy az ellenjelölt francia Barnier helyett Juncker kerüljön a megfelelő székbe. Merkel és más politikusok teszik ezt annak ellenére, hogy az általuk képviselt országokból „kreatív könyveléssel” újabb és újabb eurómilliárdok tűnnek el az adóhivatalok látóköréből, és kerülnek a szinte alig látható adótételeket kivető luxemburgi egységek könyveibe. Luxemburgnak nem nagyon kell erőlködni, hogy hatalmas GDP-t és természetesen elosztható nemzeti jövedelmet állítson elő. A félmillió lakossal rendelkező ország hazánk GDP-jének durván a felével (mintegy ötvenmilliárd euró), egy állampolgárára pedig több mint százezer dollárral rendelkezik. Lassan érezhető is a fóbia fuvallat bűze.
Miről is szól a magyar politika 2010 után? Nem másról, mint a hazánkban megtermelt értékek nagyobb hányadának megtartásáról hazai földön, a külföldi tőketulajdonosok megadóztatásáról. Amit eddig könnyűszerrel, felettébb kreatívan átemeltek hazánkból Luxemburgba, annak egy része itt marad. Pech azok után, hogy a dolgok a balliberális kormányok alatt remekül alakultak. A jelenségről szó sem esett, s ha olykor mégis, a feltárókat félkegyelműeknek titulálták. (Ezzel még ma is, bár csökkenő sikerrel, de megpróbálkoznak.) Az is megvilágítást nyert, hogy miért kellett Juncker éppen oda, ahol most ül. Azért, hogy a gépezet továbbra is zavarmentesen működjön, hiszen együtt az érdekelt csapat, az adócsalást kreatív könyvelésként elnéző politikai vezetők, az érintett cégek, a luxemburgi pénzbarlangok és Juncker, aki éppen a legfőbb keverőpultnál ül, és osztogatni tudja a rendszer fenntartásához elengedhetetlen direktívákat.
Sajnos a leveses tálba hajszál került, nem is egy, hanem több. Nemcsak a legkiszolgáltatottabbak lázadnak, de a gazdagabb országok polgárai is morgolódnak, mert ami az adókból, a költségvetésekből eltűnik, ahelyett jön az adósság és a nagyobb lakossági terhek. Junckernek és a luxemburgi haszonélvező politikai elitnek pedig jönnek a feladatok, amiket teljesíteni kell. Luxemburgnak, amely a legfőbb haszonélvezője a gépezet működésének, van mit veszíteni, kire haragudjanak hát, mint azokra, akikkel azonosítják, hogy nekik komoly fejfájást okoznak. Érthető az is, hogy azzal nem jönnek elő, ami valóban fáj nekik, helyette kreálnak álproblémákat, amelyeket a mi nyakunkba akarnak varrni. Erről szól velünk szemben tanúsított olthatatlan és megújuló demokráciaszomjuk, ami meglátásuk szerint nálunk egyre inkább nem nyer enyhülést.
Luxemburgi hungarofób politikusok helyettünk aggódnak olyan dolgokért, amik nekünk nagyon is tetszenek, a világért sem mondanánk le róluk. Ilyen főként az, hogy ragaszkodunk a minket megillető jussért, ha már előállítottuk azt. Javunkat akarják, de mi közben ragaszkodunk javainkhoz, és hazánkról is változatlanul azt gondoljuk, hogy az a miénk. Ezért dühöngnek a luxemburgi politikusok, de segíteni rajtuk nem tudunk, és nem is akarunk.
mho
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
