Erősen kétséges ugyanis, hogy a saját tőke kockázatára kötött spekulatív üzletekből befolyik-e elegendő pénz…
A bankok történetének az elmúlt három évtizedről szóló feljegyzései valószínűleg nem azzal lesznek majd tele, hogy a patinás intézmények eredményesen szolgálták volna a társadalmakban keletkezett anyagi és egyéb értékek közvetítését a szolgálatukért joggal felszámolható haszon fejében. Inkább arról íródhatnak majd krónikák, hogy a szolgáltatói tevékenységen megszerezhető hasznon felül igyekeznek még ügyfeleik értékeit is „üzleti konstrukciókkal” megszerezni, az ügyfél rájuk bízott pénzét nem gondosan forgatni, hanem inkább saját célokra fordítani. Ha az ilyen ügyletek mégsem jönnek be, viselje a kárt az ügyfél, ha meg a baj túl nagy, akkor az államkassza.
Hazánk – hatékony állami segédlettel – egyik első elszenvedője volt, szinte kísérleti terepeként szolgált ennek a gyakorlatnak már a múlt század kilencvenes éveiben. Kár, hogy ez a közvéleményben máig sem tudatosodott.
Ennek a sorsrontó „élménynek” a hiányában talán mára már államadósságunk sem lenne, vagy akár kétszeres jövedelmi nívón élhetnénk. Nem vigasz, hogy ez a szemlélet szerte a „fővilágban”, vagyis Nyugaton általánossá vált, és a korábban etalonnak számító Németországot is telibe kapta mára. Erről szól a Deutsche Bank A. G. kálváriába illő, immár két évtizedes vergődése is.
Számomra ez az eset azért is fájdalmas, mert éppen abban az időszakban voltam náluk a devizakereskedelem lelkes tanonca, amikor a felszabadított árfolyammozgások még kellő izgalmat és szakmai kihívást szolgáltattak kiképzőknek és a tanoncoknak egyaránt. A „piacokról” életre szóló tanulságokat éppen náluk kezdtem gyűjtögetni. A bank tisztes múltra tekinthet vissza. Egy nagy nemzeti újrafelemelkedés valóságos intézményi szimbóluma. Hiszen 1870-ben – még az 1648 óta szétdarabolt német területek egységes birodalomba történő újkori egyesülése előtt – Poroszország keretei között hozták létre, azzal a céllal, hogy a robbanómotorok, az elektromosság helyi felfedezései és a vegyészet felhasználása révén technikai versenyelőnyre szert tett német ipari vállalkozások exportját támogassa. Ezeknek a hasznát ugyanis előszeretettel vámolgatták meg az angol és francia bankok a magas bankköltségekkel.
Az évtizedek a Deutsche Bankon vajmi keveset változtattak, túlélte a két világháborút, és még azt is, hogy a szövetségesek apróra darabolták 1945 után. De 1957-től már ismét a régi szerepében tündökölt a bank, és vált a világgazdaság egyik éllovas pénzintézetévé. A bank német ipar- és exporttámogató politikájában a világgazdaság nagy szellemi fordulatának évében, 1989-ben állt be stílusváltás, a „privatizálj, deregulálj!” parancsot meghirdető és azóta is folyó világtrend miatt. Az iparos-exportőr szemléletű bankvezér (Herrhausen) egy azóta is azonosítatlan elkövetői kör által végrehajtott bombamerénylet áldozata lett.
A bank azóta a világ pénzügyi főáramlati, az úgynevezett investment bankári szemlélettel azonosított üzletpolitikát folytatja, magyarán gátlások nélkül kockázatba viszi az ügyfelei és a saját pénzét is, és azóta jórészt nem hazai (német) állampolgárok vezetik.
A sikeres investment üzletelés utolsó akadálya is elhárult 1999-ben, amikor a bank elismerte az Auschwitzcal kapcsolatos hajdani érintettségét, és kifizetett 5,2 milliárd bánatpénzt. A bank végképp bekerült a nemzetközi felső „új szemléletű” bankári körökbe. A korábbi részvényesi kör lecseréléséről pontos információk nem állnak rendelkezésre, mert a részvények jelentős része nem névre szóló, tehát bárkinél lehet. (A hajdani alapítók és első cégvezetők között emblematikus ipari-exportőr családok, mint a Siemensék, voltak.) Az előző évtizedben a Deutsche Bank A. G. bizonyítottan egyike volt azon világméretű pénzintézeteknek, amelyek közösen az amerikai ingatlanléggömböt egészen a kipukkadásig fújták, s ehhez mintegy harminckétmilliárd dollárral járult hozzá.
Ismerve azonban tanult amerikai bankbarátai gyakorlatát, a kezdetben zsebre tehető hatalmas hasznok egy részét a cég hitelbiztosításra fordította. Így fordult elő, hogy a tornyosuló veszteséget (11,8 milliárd dollár) az AIG amerikai hitelbiztosítóra tudta áthárítani, más nagy amerikai pénzintézetekhez hasonlóan, amelyeket meg a megszokott modell szerint az amerikai állam (az adófizető) húzott ki a bajból. Ennek ellenére mégis amerikai piacfelügyeleti eljárás alatt áll, éppen az ingatlanlufi szabálykerülő fújásával kapcsolatban, ami akár tízmilliárd dollár büntetés kifizetésének veszélyével is járhat. (Ez alól eddig egyetlen globális lufifújó csak a kivétel.) A rossznyelvek szerint a hazai bankok devizakitettségének fedezetére szolgáló ilyen hitelbiztosítások igénybevételéért az amerikaiak nem rajongtak önfeledten, ezért ennek jogszerű igénybevételétől bankjaink (vagy a helyettük eljáró anyabankjaik?) visszahőköltek, és választották a könnyebb ellenállást, így zúdították az árfolyamkockázat terhét a biztosító helyett a devizahiteles ügyfelekre, a lakáshitelesekre és a kis cégekre a devizában elszámolt lízingszerződések ürügyén.
Ehhez a magyar kormány helyett a hazai jogi szervezetekben találtak szövetségesekre, amelyek az ügyfeleket jogilag és definíció szerint egyenlő ismereti szintre emelték a bankokkal a devizaárfolyam-kockázattal kapcsolatos szaktudásban. Sajnos, a kárvallottak mégis a mostani kormány nyakába varrják a bajokozást. Érdemes egy pillantást vetni a Deutsche Bank A. G. méreteire, hogy fogalmat alkothassunk a probléma valós méreteiről. Még jelenleg is mintegy százezer embert alkalmaznak csaknem hetven országban. A 2011-ben még kéttrillió eurónál (kétezermilliárd) is nagyobb mérleg mára ugyan 1,6 trillióra olvadt, de ez még így is több mint tízévi hazai GDP értékét teszi ki. A részvénytőke névleges értéke felette van ugyan a hatvanmilliárd eurónak, de a piacon a részvények összértéke – vagyis az úgynevezett piaci kapitalizáció – ennek alig a tizede, tehát alig több, mint jelenleg a legnagyobb hazai bankunké, és az áresés még nem tart a végénél.
Erősen kétséges ugyanis, hogy a saját tőke kockázatára kötött spekulatív üzletekből befolyik-e elegendő pénz, hogy a bank helyt tudjon állni a betéteseinek, ha azok a pénzüket visszakérik, vagy a mentésébe éppen nekik kell majd beszállniuk. Talán csak a Deutsche Bank A. G. névben rendületlenül hívő német bürgerek állnak a vártán. Önfeledt boldogság nem tölti el őket sem, ha pénz helyett szinte semmit nem érő bankrészvényeket kapnak majd. A bankmentésnek manapság nem az állami kihúzás, hanem a berántás az elfogadott, az európai regula szerinti módja: belerántják a bajba azokat, akik a bankban pénzt tartanak, vagy a bankok kötvényét megvásárolták.
További bankbajok – a válság utáni nagy hatósági fogadkozások, stressztesztek ellenére – Németországban, Svájcban és főként Olaszországban vannak. A fő fogadkozás az, hogy többé nem lehet a bankok által a spekuláció árnyoldalaként keletkezett veszteségeket az államkasszákra hárítani.
Az újabb bankproblémák csak megerősíthetnek bennünket a hitünkben, hogy jobb híján most a legokosabb, amit tehetünk, hogy minél távolabb kerülünk hazánk nemzetközi pénzügyi kitettségétől, igyekszünk többet exportálni, mint importálni, csökkentjük az államadósságot, a finanszírozásban a hazai pénzt és főként a hazai befektetőket helyezzük előtérbe. Csak így lesz esélyünk arra, hogy a nagy valószínűséggel még majd érkező újabb nemzetközi borulás alkalmával elviselhető állapotban érjük el a száraz partot.
Boros Imre – www.magyarhirlap.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
