Két dologtól szenved élete során általában az emberek zöme. Az egyik ha az ember vonzalmat érez egy másik iránt, ez pedig rengeteg kínt, feszültséget, kattogást szül, ami önmagában is szenvedés, főleg ha végül a vonzalom viszonzatlan marad és beteljesületlenen a vágya. A másik szenvedés ha ez a vágya mégis beteljesedik és megkezdődik a kapcsolatokkal járó elvárások, megfelelések halmaza és a megannyi kis probléma, csalódás, viták, aggodalmak és feszültségek. Az emberek többsége, akik nem szakítással vagy későbbiekben válással fejezik ezt be, azok általában valami másik vágy beteljesülésének érdekében teszik túl magukat a gondokon. Ami nem feltétlen megoldást jelent, hanem elfojtást. Ilyen másik vágy legtöbbször a család, a gyermek(ek) vágya. Ennek érdekében rengetegen képesek valami mérgező kapcsolatban élni, amely végül azt eredményezi, hogy sem a normális család vágya nem teljesül, sem a gyermeknek nem lesz jó és a (normális) család utáni vágy még inkább kínzó lesz. Nem kevésbé kínzóbb a folyamatos tökéletes társ utáni kutakodás sem, mikor nem marad az ember a mérgező kapcsolatban a „magasztosabb” cél érdekében, hanem folyton váltogatja a partnereit és keresi a nagy Ő-t. S mindig beletud kötni a következőbe és a következőbe is, miközben az ideáiban lévő kapcsolat megvalósulása egyre kínzóbban reménytelennek tűnik. Sokan le is tesznek róla mondják. Sokan rábízzák a sorsra, vagy Istenre, ki hogy nevezi. Vagy jön, vagy nem jön. Ha adja az élet/sors/Isten, akkor majd él vele. De miközben kimondja ezt, valójában érződik, hogy mindig csak erre a pillanatra vár. Folyton szeretné, ha végre adná már azt a személyt és alkalmat a mindenhatóság. Nem nyitott valójában, nem érzi, hogy „vagy jön, vagy nem”. Csak kényszerből áll a nullán. De ő is a nagy Ő-t várja és vágyja, szenvedések közepette.
Valójában pedig tényleg a nullpont kell nekünk. Rájöttek a hindu mesterek, rájött a buddhizmus és megannyi keleti filozófia és igen, tudja ezt a kereszténység is jól. Az életben a szenvedés oka a vágy maga. Bármi után vágyni. Mert olyan paradox az élet, hogy ha az ember valamire vágyik, akkor nem teljesül. Vagy nagyon rosszul. Nem működik. Ha pedig az ember lemond róla és nem vágyik rá, akkor az ölébe pottyan. Amíg vágyunk rá és örülnénk neki, addig nem következik be. Amint már nem leljük benne örömünk és nem vágyjuk, megvalósul és működik. De amint újra örülünk neki és nagy hangsúlyt fektetünk rá, elromlik. Nem lehet átverni a létezés rendjét, nem lehet szándékosan nem vágyni. Úgy tenni, mintha már nem vágynánk rá, rájőve erre a logikára, hogy majd ha nem vágyok rá, akkor teljesül. Hisz akkor még mindig vágyok. Őszintén le kell mondani róla. Őszintén elérni azt a lelkületet, hogy a boldogságunk ne függjön tőle. Ehhez pedig az kell, hogy a boldogságunk ne függjön semmitől. Mindenkor annak lenni. „Megtanulni bővölködni, és szűkölködni” ahogyan Pál apostol. Mindig a mostban lenni. „Mindig a küszöbön állni, folytonos átlépésben lenni” amint azt Hamvas írja. Örülni annak, ami van és örülni annak, ami nincs. Örülni az élet alapesszenciájának, örülni magának a létnek önmagának. Nem vágyni, nem függővé tenni semmitől a boldogságot. Ez Isten. Mert csak benne lehet a boldogságunk, csak benne lehet az örömünk mindenkor. Ő pedig ott van mindenkor, mindenben. Így lehetnek boldogok a lelki szegények és övék a Mennyek országa.
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
