A Cink-árvák zárt fb-s csoportjában láttam a hírt pár nappal ezelőtt, mely szerint az év férfijait keresi a Playboy. Belekattintottam. Ilyenkor szokás olyasmit írni, hogy na azt azért nem kellett volna. Dehogy nem. Belekattintani jó. Lehet, hogy ez valami perverzió nálam, de nincs mit tenni: szeretek rendszeresen és visszatérően meggyőződni róla, hogy párhuzamos valóságokban élünk. Hogy hiába a közös nyelv és hiába ugyanaz az ország, amelyben együtt élünk mindannyian, vannak kultúrák, világok, amelyekhez szinte semmilyen kapcsolódási pontunk sincs. Ez nem baj és nem is öröm, szimpla tény csupán.
Voltak pedig olyan idők is, amikor magam is szívesen olvasgattam azt az újságot – most bizonyára sokan nevetnek, de nincs igazuk, hiszen igenis mindig tartalmazott a Playboy színvonalas szövegeket mindig –, de azok az idők elmúltak.
A magazin célja, hogy olyan példaképeket állítson a közönség elé, akik szakmájukban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak és sikereikkel másokra is motiválóan hatnak, olvastam most, és nem akartam hinni a szememnek.
A lehetséges példaképek – különböző kategóriákban – a következők voltak, ömlesztve: Fluor Tomi, Vitáris Iván, Puskás Peti, Marsalkó Dávid, Likó Marcell, Istenes Bence, Sebestyén Balázs, Fördős Zé, Kárász Róbert, Linczényi Márk, Szabó Győző, Herczeg Zoltán, Szóláth Szebasztián, Bercsényi Balázs és Herczeg Balázs (alias Tróger Mókus).
Többen is vannak a listán, akikről hallottam már. Majdnem a fele olyan. Nyilván azért nem példaképem egyik sem, mert kinőttem abból, hogy szükségem legyen példaképekre. Öreg vagyok, mint az országút.
Volt amúgy múzsa kategória is, de azt inkább ne feszegessük. Ne a jelöltek miatt ne. Csak úgy ne.
Ezzel együtt elmorfondíroztam azon, hogy kik azok a férfiak a mi hazánkban és közelében – szerintem –, akik tényleg jó arcok és nagyon jól csinálják a dolgukat. Akiket minden további nélkül becsülök és tisztelek. Akik szakmájukban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak és sikereikkel másokra is motiválóan hatnak. Az jutott eszembe, hogy összegyűjtök tízet vagy esetleg tucatnyit, és írok róluk egy szép cikket ezekre a hasábokra.
Később azonban egyrészt nem jutottam el tízig – nem azért, mert nincsenek ennyien, talán csak nem gondolkodtam eleget –, másrészt elsodortak mindenféle események, így elaludt a téma. Ma délelőttig, amikor is a feleségem mutatott egy szövegrészt egy nyitott akadémiás könyvből, melyben mások mellett egy Böjte Csaba-eszmefuttatás is van.
Az a címe, hogy A szeretet útja, és az idézet kicsit hosszú, de jó, úgyhogy bepötyögtem az egészet:
“Persze tudom, hogy nagyon nehéz kitartani a szeretet útján, de úgy látom, hogy érdemes. A múltkor vezetem az autót Sepsiszentgyörgytől Csíkszereda felé, amikor egy atyafi leint. Felveszem, kérdezem tőle, hogy hova megy. Megyek haza a büdös …-hoz – válaszolta, és mondott egy csúfat a feleségéről. Hamar az útszélre húztam az autót, és megkértem, hogy szálljon ki. Mi? – bámult rám értetlenül. Mondom neki, tudja, katolikus pap vagyok, és aki így beszél a feleségéről, azt én nem viszem semerre! Nézett jobbra, nézett balra, kint esett az eső, olyan nagy kiszállhatnékja nem volt. Mondjon valami szépet, jót a feleségéről, és elviszem! Ilyen hirtelen? – kérdezett vissza. Hát nem tud semmi jót sem mondani…? De. Finom palacsintát süt. Mondom, nagyszerű, csukja be azt az ajtót! Elindultunk, és elkezdtünk beszélgetni. Azt mondja nekem: Atya, igaz, ami igaz, a palacsintája is jó, de a töltelékes káposztája! Olyat még nem evett! El kell hogy jöjjön egyszer hozzánk, itt a cím, látogasson meg. Aztán kiderült, hogy van három szép gyerekük meg egy unokájuk is, még tyúkokat és malacot is tartanak, ami a mai világban azért elég ritka. Mire elértünk Bükszádig, az asszonykát szinte szentté avattuk – olyan szépeket mondott róla, hogy már kicsit túlzásnak is éreztem. Amikor kiszállt az autómból, elgondolkoztam: hogy is van ez? Régen, a középkorban ha valaki az asszonyról rosszat mondott, azt kihívták párbajra. Most meg egy vadidegen előtt – hiszen én neki senkije sem voltam – a feleségét utcanőnek nevezi. A mai világban ez a nyafogás, nyavalygás, panaszkodás úgy folyik ott mindenkin sűrű lé gyanánt, mintha a nyakukba loccsintottak volna egy nagy üveg ketchupot. Szinte divat az, hogy mondjunk valami rosszat a főnökünkről, beosztottunkról, diákunkról, kollégánkról, anyósunkról, gyerekünkről, az egyházról, az egészségügyről – mindenről. Menő siránkozni, azt mondani, hogy ezt nem lehet kibírni. Azt gondolom, ha az ember ilyenkor bátran azt tudja mondani a beszélgetőpartnerének, hogy ne haragudj, de ez engem nem érdekel, akkor a másik előveszi az igazi arcát.”
Szép szöveg, igaz? Természetesen nem először csodálkozom rá Böjte Csabára, de ez pláne nagyon ott van.
Hát akkor ennyit mára a bölcsességről, a teljesítményről és a példaképségről. Valamint a férfiakról és a nőkről.
A további férfiak egyébként, akik eszembe jutottak hirtelen: Dárdai Pál, Dragomán György, Hajdú B. István, Heimann Zoltán, Majoross Gergely, Pintér Béla, Tölgyessy Péter.
Akiknek a többségük megvan, azokkal ugyabban a valóságban élünk, és nem párhuzamosakban. Örülök nekik.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
