Néhány nap elteltével már itthon sem igazán volt „téma” a Fico elleni merénylet, nem nagyon született kísérlet arra, hogy a történés mélyebb rétegeit is alaposan szemügyre vegyük
Az elmúlt évek során gyakran véltük úgy, hogy na nem, „az” biztos, hogy nem történhet meg, aztán mégis menetrendszerűen történtek meg olyan dolgok, amelyek „egészen biztosan meg nem történése”, pontosabban ennek a feltételezése, emberi létezésünk egyik legfontosabb lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát jelentette. Most újra átélhetjük mindezt egy olyan történés által, ami nem volt „divat” térségünkben, lelőtték a szlovák miniszterelnököt.
Az azóta eltelt napok során igyekeztem összegyűjteni azokat a globális elemzéseket, amelyek ezt a tragikus eseményt érintették, mert kíváncsi voltam arra, hogy vajon miként éli át a világ mindezt. Nos, a „világ” elég egykedvűen és fásultan reagált a történésre, mint olyanra, ami mondhatni nem nagyon éri el a „ingerküszöböt”, és ugyan persze szomorú, de „mindennapos” dologról van szó. És valójában néhány nap elteltével már itthon sem igazán volt „téma” a merénylet, nem nagyon született kísérlet arra, hogy a történés mélyebb rétegeit is alaposan szemügyre vegyük. Ez talán még attól is szívszorítóbb, mint magának az eseménynek a megtörténte.
Igazából még az sem váltott ki különösebb visszhangot, hogy magában Szlovákiában és nálunk is voltak olyan kommentek, hogy hajrá magyarok, vegyünk példát a szlovákok „bátorságáról”. Sőt egy belga rádió-műsorvezető élőadásban biztatta a „belgákat” (akikről, mint tudjuk „nincsenek”, hisz valaki vagy flamand vagy vallon), hogy ők is követhetnék a szlovákokat.
Bár minderre elég nehéz szavakat találni, de azért tegyünk kísérletet arra, hogy végiggondoljuk, mi is történt valójában. Talán abból a tanulságos logikából lehetne kiindulni, amit a merénylet elkövetője mondott, aki önmagát liberális baloldali embernek tartja. Viszonylag higgadtan úgy fogalmazott, hogy azért lőtte le a miniszterelnököt, mert nem értett egyet a kormány politikájával. És ez valóban „hibátlan levezetés”, hisz teljesen „természetes” az, hogy a liberális logika alapján, akivel nem értek egyet, azt lelövöm. E vérfagyasztóan abszurd következtetés uralkodóvá válása permanens verbális agresszióként persze eddig is jelen volt az önmagukat liberális demokráciaként beazonosító társadalmakban, Nyugat-Európában és Amerikában, de eddig legalábbis úgy véltük, hogy térségünkben ez a verbális agresszió soha nem csaphat át véres erőszakban. Most már ettől az illúziótól is el kell búcsúznunk, de hogy az a törekvésünk, hogy az illúzió elvesztése ellenére megmaradjon a hitünk abban, hogy mégis elkerülhetjük az ezek után már akár mindent elnyelni képes véres örvényeket, arra kell hogy ösztönözzön minket, hogy megpróbáljuk megérteni a mélyrétegben aktivizálódó sötét energiákat.
Simon Schama cambridge-i történész professzor A francia forradalom krónikája című korszakos jelentőségű könyvében nagy teret szentel annak, hogy a felfoghatatlanul brutális, véres történések verbális erőszakkal való megalapozását a lehető legpontosabban megmutassa számunkra. Elemzéséből kiderül, hogy az éppen akkoriban kialakuló modern média döntő fontosságú szerepet játszott abban, hogy a verbális agresszió végül a világtörténelem egyik legvéresebb tömeggyilkosságába torkolljon. A másik fontos mozzanat, hogy az uralmi elitek valamennyi csoportja cinikus magabiztossággal „játszott” a verbális erőszakkal, abban a látszólag biztos tudatban, hogy ő képes „kezében tartani” a folyamatokat. Sőt, amikor már elkezdődött az átmenet a véres erőszakba, amelynek egyik „nyitó-eseménye” a Bastille ostroma volt, még akkor is ez a végzetes tévhit vezette őket. Amúgy a Bastille ostroma kapcsán Simon Schama említett műve tárta először a nagyközönség elé, hogy amit iskolai tananyagként tanítottak/tanítanak nekünk erről az eseményről, az primitív hazugság. Amely azért megrendítő, mert azt jelzi, hogy a nyugatias modernitás társadalmai nemcsak hogy nem tudnak, de nem is akarnak tanulni a történelemből, márpedig aki erre nem hajlandó, azzal addig ismétlődnek ezek a szörnyűségek, amíg nem mutatja jelét e tanulásra való alkalmasságának.
A francia forradalom fedőnevű tömeggyilkosság-sorozat tehát a modern média és a végzetesen cinikus uralmi elit-csoportok együttes tetteként született meg, és ez ma sincs másként. Bármilyen nehéz és kényes feladatnak is tűnhet fel ez most számunkra, de kíméletlen őszinteséggel kellene feltárnunk a nyugatias modernitás elitjeinek közös bűnét abban, hogy az elegánsan „politikai kommunikációnak” nevezett diskurzus-tér mára egy olyan szennyáradattá vált, amely a jelek szerint már el is kezdte „spontán átmenetét” a véres erőszakba.
És ha már a „spontaneitásnál” tartunk, a már említett Simon Schama kifogástalan globális pedigrével rendelkezik (enélkül elég nehéz is volna Cambridge-ben történész professzornak lenni), így aligha vádolható „összeesküvéselmélet-gyártással”, ám számos alkalommal utal arra, hogy az akkor már kialakuló globális pénzhatalmi rendszer ügynökhálózata eléggé aktív szerepet játszott először a verbális, majd a véres erőszak rohamos gyorsaságú eszkalációjában.
A harmadik világháború „csinálásának” az Európai Unióban eddig „csak” az Orbán Viktor vezette Magyarország volt útban. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a világ „nem létező” urai nagyon nem szeretnék, ha Orbán Viktor példája esetleg más országokban is követőkre találna. Márpedig a szlovák miniszterelnök kormányra kerülése előtt is világossá tette az ezzel kapcsolatos álláspontját, és ezt kormányzása során következetesen képviselte is. „Kikapcsolása” tehát lehet riasztólövés is a potenciális további követők számára.
Bogár László
A szerző közgazdász
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
