Pontosan látjuk, hogy milyen következményekkel jár, ha nem tudunk helyesen cselekedni.
A müncheni terrortámadás és a többi németországi tragédia iszonyú drámaisággal mutatta meg, hogy az európai öngyilkos civilizáció mennyire képtelen már megállni azon az egyre nyilvánvalóbb módon végzetes lejtőn, amely az önmegsemmisülés felé vezeti. Az egész német rendőrség, az összes hatóság és persze a fősodorban lévő média világszerte csak egyetlen dologra összpontosított. Arra, hogy még mielőtt bármi is tudható lett volna, egyértelművé tegye, hogy az elkövetőnek (vagy elkövetőknek, hiszen akkor még azt sem lehetett tudni, hogy hányan vannak) semmi köze sincs az iszlám terrorizmushoz, s egyáltalán, semmilyen terrorizmushoz, a bevándorláshoz meg aztán végképp nem.
Az is rendkívül fontos szerepet játszott a még kaotikusan kavargó híradásokban, hogy a német neonácikra jellemző csizmát viselt az (egyik?) elkövető, és azt kiabálta, hogy halál a bevándorlókra. És amikor kiderült (legalábbis egyelőre ezt mondják), hogy magányos gyilkosról van szó, és bár iráni származású, de Németországban született. Akkor pedig a „na ugye, megmondtuk” önelégült pózába merevülve diadalmasan és elégedetten dőltek hátra világunk urai. Az önfelszámoló idiotizmusnak és a cinikus-gátlástalan ügynöki szerepnek ez a sötéten kavargó katyvasza valójában az igazi tragédia. Az, hogy az európai fehér ember maradéka egy olyan médián (vagyis közvetítőn!) keresztül kénytelen szemlélni a világot, amely nemcsak hogy nem segít abban, hogy esetleg mégis életben maradjon ez a civilizáció, hanem éppen ellenkezőleg, ő maga áll a civilizáció önfelszámolási folyamatának élére. Márpedig olyan világban élünk, amelyben csak az létezik, amit a média megmutat, és csak úgy létezhet a világ, ahogyan és aminek mutatja. A globális véleményhatalmi terrorgépezetként működő médiastruktúra jól láthatóan mindent megtesz annak érdekében, hogy az európai fehér ember demográfiai önfelszámolását (szinglilét, szexuális szabadosság,
homoszexualitás, szabad droghasználat és egyebek) mint a szabadság kiteljesedését állítsa be. A minden más civilizációból idevetődő/idevezényelt bevándorlót pedig, mint ennek a civilizációnak a megmentőjét mutatja be, akit nemcsak befogadni kell, hanem az általa képviselt értékek, pontosabban értéktelenségek uralkodóvá tétele is kötelező. Az ősi keleti bölcsesség aligha véletlenül int minket sok ezer éve arra, hogy ne legyen bennünk félelem, szorongás, aggodalom, és ne legyen bennünk harag, düh, indulat. És azért ne legyen bennünk, mert ezek a negatív szellemi energiák elhomályosítják az elménket, és nem tudjuk helyesen megítélni a minket körülvevő világot. Ha nem tudunk helyesen ítélni, akkor nem tudunk helyesen dönteni, ha pedig nem tudunk helyesen dönteni, akkor nem tudunk helyesen cselekedni sem.
Pontosan látjuk, hogy milyen következményekkel jár, ha nem tudunk helyesen cselekedni. A világ „nem létező” urainak világfelszámoló stratégiája szerint először az európai fehér embert használták fegyverként a világ összes többi más civilizációjának a kifosztására és szétroncsolására, most pedig a más civilizációk embertömegeit használják fegyverként az európai civilizáció végső felszámolására. Az uralkodó média, mint most a müncheni tragédia esetében is láthatjuk, készségesen asszisztál ehhez a drámai végfelszámoláshoz. Ráadásul éppen az derül ki, hogy valóban teljesen mindegy már, hogy az elkövető európai, vagy más civilizációból származik, vagy a bevándorlók hányadik nemzedékéhez tartozik.
A tragédia ugyanis éppen az, hogy nem civilizációk összeütközéséről van szó. Ez a Samuel Huntingtontól származó elmélet végzetes hamissággal sugallja, hogy világunkkal az a baj, hogy minden civilizáció agresszívan védi a saját territóriumát, így tektonikai erejű összeütközésük sodorja elkerülhetetlenül végzetes irányba az emberi világot.
Sajnos a baj sokkal nagyobb és mélyebb, mint ahogy azt Huntington gondolatai – és elméletének értelmezése nyomán az egymással is viaskodó uralkodó elbeszélési módok – sugallják. Az emberi konfliktusok tektonikai rétegeiben valójában mindig a szakralitás és a deszakralitás erői csaptak/csapnak össze. De ma már csak deszakrális hulladék van a világban. Ahogy az imént már említettem, a „nem létező világerő” előbb a deszakralizált európai embert használta fegyverként az összes többi kultúra kifosztásához és elpusztításához, most viszont az így deszakralizált más kultúrák „veszélyes hulladékká” tett tömegét használja fel a korábbi hódítók szánalmas maradékának felszámolására. München egyben azt is megmutatta, hogy mennyire reménytelen a helyzet.
Olyan végzetes csapdába kerültünk, ahonnan nem látszik menekülési út. A nem létező világerő mindent igyekszik megtenni, hogy globális permanens polgárháborút robbantson ki. Az uralkodó politikai struktúrák és az őket szolgáló meghatározó média készségesen asszisztál ehhez. A hatóságok impotenciáját jelzi, hogy először három elkövetőről beszéltek, aztán már csak kettőről, aztán egyről, majd arról, hogy az egyiket lelőtték, aztán az egyik (abból az egyből, akit lelőttek) öngyilkos lett.
A lelőtt/öngyilkos nem terrorista megpróbált megszökni, ezért lezárták a határokat. A kilencezer bajor rendőr mellé (egy lelőtt elkövető elfogására) több ezer újabb rendőr jött Baden-Württembergből, sőt Ausztriából is. Majd végül, hogy mindenki megnyugodjon és oszoljon, nincs itt semmi látnivaló. Nos, Kornis Mihállyal szólva, ajvéból jelentik, hogy van látnivaló, pontosabban volna, csak elvették a látásunkat. És éppen ezt kellene visszaszereznünk.
Bogár László – www.magyarhirlap.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
