Egy valami most már biztos, az Egyesült Államok történelmének leginkább elhúzódó háborúja az, ami Afganisztánban végbemegy, hisz tizenhat éve kezdődött, és egyelőre megjósolhatatlanul távol van a vége. Amikor az amerikai hadsereg 2001-ben megszállta az országot, az addig ott uralkodó tálibok visszavonultak, és mindössze azt üzenték, hogy „az amerikaiaknak drága óráik vannak, nekünk viszont időnk van”.
Akkor a világ még nem nagyon értette ezt a jellegzetes ázsiai észjárással megfogalmazott mondatot, ma már talán lassan kezdjük sejteni, mire is gondolhattak. Ha ugyanis megvonjuk a rövid és nem túlságosan biztató mérleget, a Nyugat számára a „számla” eddigi összege meghaladja a százmilliárd dollárt, s meghalt nagyjából százezer afgán, és ötezer felett van a megszállók emberéletben elszenvedett vesztesége. A terrortámadások továbbra is mindennaposak, az elmúlt tizenhat év során több mint kétezer merényletet követtek el, ráadásul az elmúlt hét év során exponenciálisan emelkedik az általuk kioltott életek száma is. A megszállás óta több mint kétmillióan hagyták el az országot, s napjainkban az afgánok adják az Európába özönlő „bevándorlók” egyik legjelentősebb csoportját. Szóval ha volt tökéletesen kudarccal végződő projektje a Nyugatnak, akkor ez aztán valóban az.
Egyébként hivatalosan is az, hiszen mostanáig csak nagyjából tízezer fős NATO-kontingens volt ott jelen, egyetlen feladata azonban mindössze a megszállók „arcmentése”, vagyis „látványtechnikailag” kell demonstrálnia a győztes Nyugat vitathatatlan fölényét, a beavatkozás sikerét. És akkor most, ennyi „jó hír” után próbáljuk kicsit a dolog mélyebb rétegeit is megszemlélni.
Talán onnan lehetne kezdeni, hogy amikor Steve Bannon menesztésével az utolsó olyan meghatározó személyiség is távozott Donald Trump környezetéből, aki még talán adott némi reményt arra, hogy hihető legyen: az elnök, ha a vártnál sokkal nehezebb feltételek között és sokkal nagyobb ellenszélben is, de véghezviszi eredeti programját. Mindenki tudta, hogy valami történni fog. És történt is, olyan újabb elnöki döntés jött, amely minden eddiginél nyilvánvalóbban jelezte, miként megy szembe önmagával Donald Trump, hisz az afgán háború újrakezdésével egyik legfontosabb stratégiai ígéretét tette semmissé.
Ha pedig a drámai történés hátterét is megpróbáljuk áttekinteni, sajnos még sötétebb és még reménytelenebb a kép. Az amerikai megszállás egyik fontos célja ugyanis 2001-ben az volt, hogy a tálibok leverésével véget vessenek annak a pusztító folyamatnak, amely Afganisztánt a világ egyik legfőbb kábítószerközpontjává tette. A 2001 előtti évtized során Afganisztán adta a világ máktermelésének háromnegyedét, és ennek döntő többsége végül heroinként került a nyugat-európai, de főként az amerikai kábítószer-fogyasztókhoz. Nos, a számok önmagukért beszélnek, míg 2001-ben az afgán ópiumtermelés nagyjából száznyolcvanöt tonna lehetett, két évvel később már háromezer-négyszáz tonna volt, és most, tizenhat év elteltével Afganisztán már nem a hetvenöt, hanem több mint kilencven százalékát adja az ópium, a morfin és a heroin alapját képező mák termelésének.
Az is kiderülni látszik, hogy az amerikai hadsereg nemcsak hogy nem számolta fel a végtelen mák-ültetvényeket, hanem éppen ellenkezőleg, azok legfőbb őrzőjévé vált. A megszálló amerikai hadtest egyik tábornoka meghökkentő módon egyértelművé is tette egy nyilatkozatában, hogy a felszámolás lényegében lehetetlen. Méghozzá azért, hangzott az indoklás, mert a máktermelés olyan mértékben része az afgán nép kultúrájának, hogy minden felszámolására tett kísérlet minden elképzelhetőnél nagyobb ellenállást, akár össznépi felkelést váltana ki az afgán vidéki lakosság részéről, és a nagyvárosokon kívüli térben amúgy is igen nehéz helyzetben lévő megszállók ezt nem kockáztathatják.
A New York Times néhány éve azt is megszellőztette, hogy az afgán elnök testvére, a CIA hallgatólagos jóváhagyásával, sőt alkalomadtán aktív támogatásával, közvetlen irányítója az évi tízmilliárd dolláros nagyságrendű kábítószer-kereskedelemnek. A CIA számára egyébként nem ez lenne az első eset, hogy globális következményekkel bíró illegális kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos „fedett” műveleteket támogat, vagy akár aktívan szervez is. Ugyanez történt a vietnami háború idején az „arany háromszögben” és a nicaraguai intervenciójuk során is.
Akkor ezt a lelepleződés nyomán a kommunizmus elleni világméretű küzdelem kikerülhetetlen elemének minősítették. Erre ma elég nehéz lenne hivatkozni, mint ahogy terrorizmus elleni világméretű háborúra is. És ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy az elmúlt évtized folyamán Amerikában megkétszereződött az ópiumalapú kábítószerek fogyasztása, és a drog-túladagolásból származó halálesetek száma most már magasabb, mint a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságoké és a halálos közlekedési baleseteké együttvéve, akkor érthetjük meg csak igazán a dráma mélységét.
Donald Trump alig egy hónapja ennek kapcsán „national emergency”, nemzeti szükségállapot meghirdetését helyezte kilátásba, most pedig az Afganisztánban állomásozó amerikai csapatkontingens jelentős növelését kívánja elérni, ami nagy valószínűséggel csak tovább rontaná a helyzetet.
A britek és az oroszok (ez utóbbi cári Oroszországként és Szovjetunióként egyaránt) már megtapasztalhatták, hogy az Afganisztán tartós megszállására és folyamatos sikeres ellenőrzésére tett minden kísérlet hiábavaló. Nagy valószínűséggel ezt tanulja meg most az Amerikai Birodalom is. A világ meg azt, hogy mennyire reménytelen is az a küzdelem, amit az emberségesebb létért folytatunk.
mho
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
