A tüntetők amerikai zászlókkal vonulnak fel, és a pekingi amerikai követség munkatársa, aki mellesleg a CIA fedett tisztje egy hongkongi hotel különtermében tart eligazítást.
A Hongkongban most már hetek óta tartó tüntetéssorozat egyre durvább erőszakos összecsapásokba kezd torkollni, és ami eddig elképzelhetetlen volt, a világ egyik legforgalmasabb repülőterének fokozódó megbénításával polgárháborús helyzet van kialakulóban.
A tüntetők egyre többször amerikai zászlókkal vonulnak fel, és a pekingi amerikai követség „munkatársa”, aki mellesleg a CIA fedett tisztje egy elegáns hongkongi hotel különtermében tart „eligazítást” a tüntetők vezéreinek. Akárcsak annak idején Victoria Nuland amerikai államtitkár Kijevben a Majdanon, azzal kérkedve, hogy ötmilliárd dollárból meg is oldja a „forradalmi rendszerváltást” Ukrajnában. Minden jel arra utal, hogy a világot lassan most már egy évszázada uraló amerikai birodalom elérkezettnek látja az időt, arra, hogy, de mire is? Ahhoz, hogy erre a minden túlzás nélkül világtörténelmi jelentőségű kérdésre választ találjunk, előbb el kellene töprengeni azon, hogy miként is jutottak el a dolgok a jelenlegi fenyegető helyzetig. Kína már akkor is a világ legnépesebb és leggazdagabb birodalma volt, amikor Róma még csak egy jelentéktelen városállamként küzdött a létéért Itáliában. Ez követően aztán egészen 1830-ig messze a világ leggazdagabb országa volt, gazdasági teljesítménye még akkor is a világ teljesítményének legalább harminc százalékát tette ki. A császárkori Róma egyébként legnagyobb kiterjedése és gazdagsága idején sem érte el Kína akkori teljesítményének a felét sem. A „Központi Birodalom” ahogy Kína magát nevezte nemcsak anyagilag volt rendkívül gazdag, de szellemi teljesítményei is messze felette álltak a modern Nyugat teljesítményének. És bár a haditechnikában is meglévő technológia fölénye azt egészen a 17. századig lehetővé tette volna, hogy gyarmatosítsa akár az egész Nyugatot.
Ám, Kína inkább az elzárkózást választotta, és más ázsiai hatalmakhoz hasonlóan gyanakvással tekintett a Nyugatra, és
mint azt az ezt követő fejlemények bizonyítják, e gyanakvása nem volt alaptalan, sőt! A 19. század közepétől ugyanis a katonai technológiáját, és főként agresszív terjeszkedési hajlamát illetően fölénybe kerülő Nyugat cinikus gátlástalan módon a „szabad kereskedelem” szentségére hivatkozva brutálisan kifosztja Kínát. Még pontosabban szólva olyan globális erőforrás-szivattyúkat „szerel rá” a számára mindössze gigantikus „gazdaállatként” tételeződő Kínára, amelyek segítségével a világtörténelem messze legnagyobb dimenziójú kegyetlen rabló hadjáratát viszi végbe. Amit aztán egy rövid ideig Japán is „kiegészít” a 20. században. Napjainkból visszatekintve a kommunizmus, mint létberendezkedés is csak arra volt jó Kínának, hogy átmenetileg újra legyen esély az elzárkózásra, ám a berendezkedés a végsőkig fokozta Kína kínjait. A Mao Ce-tung halálát követő káoszból Teng Hsziao-ping kerül ki győztesen, aki egy merőben új stratégia megalapozójává válik. Kína, mint a világ legősibb szakrális kultúrája kommunista diktatúraként szuperkapitalizmus építésébe kezd. Ennél zavarosabb és értelmetlenebb mondat nem nagyon létezhet, ám az elmúlt több mint negyven év lényege éppen erre a képtelen mondatra épült. Pragmatikusan kihasználja azt a lehetőséget, hogy az amerikai birodalom számára felbecsülhetetlen értékű Kínának a Szovjetunióval való szembefordulása, és stratégái úgy vélik, hogy a folyamatnak rá nézve hosszú távon sincsenek különösebb kockázatai, hisz Kína olyan szegény s elmaradott, hogy bármilyen dinamikus is legyen felemelkedése, Amerika mindig ellenőrzése alatt tarthatja ezt a folyamatot. Nem mellesleg az Amerikai Birodalom globális hatalomgazdasági „csúcsragadozói” (vagyis a legnagyobb amerikai /vagyis annak látszó/ multinacionális vállalatok) addig elképzelhetetlen erőforrásokhoz férnek hozzá az által, hogy egy felfoghatatlan gazdagságú és olcsóságú „külszíni fejtéssel letermelhető munkaerő-lelőhelyhez” jutnak Kínában. Ami aztán ezután történik azt egy, e kérdéssel foglalkozó tanulmány frappánsan így foglalja össze: az viszont nem gyakori, hogy egy szuverén állam tudatosan és megfontoltan felkínálja magát a gyarmati típusú gazdasági együttműködésre, hogy aztán módszeresen, tervszerűen, intelligensen elszívjon, eltanuljon, felépítsen mindent, aminek a hiánya ilyen aszimmetrikus viszonyokba kényszerítette. Császárokkal az élén Kína sem volt képes erre, kommunista pártfőtitkárokkal azonban tökéletesen sikerült a mutatvány. Vagyis Kína a jelek szerint csak azért „integrálódott önkéntes gyarmatként” a globális hatalomgazdaságba, hogy véghezvigye az elképzelhetetlent, azt, hogy szép csendes és békés úton az amerikai világbirodalom riválisává váljon.
Ráadásul egy olyan kihívóvá, amely pontosan látja, hogy a világtörténelem logikája néhány évtizedes távon egészen bizonyosan „neki dolgozik”, hisz az amerikai birodalom hanyatlóban és szétesőben van, ingerülten és átgondolatlanul „csapkod”, így Kína, ha nem is zavartalanul, de már el is kezdte a „poszt-Amerika” korszak új világhatalmi rendjének a kidolgozását. Az is tény viszont, hogy az ilyen nagyléptékű birodalomváltások eddig mindig nagy háborút hoztak, és számos jel utal arra, hogy ez most is így lesz. Ám az is nyilvánvaló, hogy az amerikai birodalom cselekvési tere már messze nem olyan korlátlan, mint amekkorának eddig vélte. Így aztán a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a „nagyháború” elkerülhető lesz ugyan, de a „kisháborúk” végtelen sora veheti kezdetét. Hongkong példáján Kína most azt is nyilvánvalóvá teheti, hogy az ukrán „Majdan” -forgatókönyv a hongkongi Kowloonban már nem működik.
Bogár László – www.magyarhirlap.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
