Bogár László szerint Merkel német kancellár szokatlan nyíltsággal jelentette ki, hogy a migránsok integrálására tett „multikulturális” kísérlete kudarcot vallott. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.
– Professzor úr, a német kancellárnak már több éve is felszínre bukott ilyen beismerése, aztán teljes csend következett. Vélhetően csak pszichés megingás rejlik az efféle beismerések mögött, vagy politikai stratégia is megbújik a háttérben?
– A válasz megtalálásához abból kellene kiindulnunk, hogy Angela Merkel Helmuth Kohl mellett a leghosszabb ideig hivatalban lévő német kancellár a második világháború óta eltelt most már lassan hetvenöt év során. Sőt 1871-től a „Második Birodalom” létrejötte óta sem volt rajtuk kívül senki ilyen hosszú ideig ebben a pozícióban. Kivéve persze az „örök győztest”, Otto von Bismarck herceget, aki egészen pontosan tizenkilenc éven át töltötte be a kancellári tisztet. Drámai módon jelzi a Második Birodalom elnyúló haldoklását, hogy 1917 és 1933, vagyis Adolf Hitler kancellárrá választása között eltelt tizenhat év során összesen tizennyolc kancellár váltotta egymást. Mindennek nyomán akármit is gondoljunk Angela Merkelről, abban biztosak lehetünk, ez történelmi teljesítmény, és, hogy megnyilvánulásai mögött mindig átgondolt politikai stratégia húzódik meg. Már az 1999-es hatalomra jutása is arról tanúskodott, hogy végtelen becsvágyó ambícióinál csak a nagypolitikai sakkjátszmákban való virtuóz jártassága nagyobb. A magyar vicc pontosan reagál is erre, amikor a kérdésre, hogy de miért csinálja ezt és ezt MERKEL, azt a választ adja, hogy MERT KELL. Vagyis a kancellárasszonyt legfőképpen egy „dolog” befolyásolja, az a bizonyos „nem létező világerő”, vagyis globális hatalmi szuperstruktúra, amely uralomra segítette, mindmáig ott tartja, és amely döntött arról is, hogy 2021-ben át kell adnia a helyét. (A választók akaratáról most még nem ejtenék szót, mert erre majd még visszatérünk.) Hogy kinek fogja átadni a hatalmát, az a kérdések kérdése, mert a poszt-Merkel korszak valószínűleg Németország legnehezebb éveit, talán évtizedeit hozza majd magával, így aztán nagyon nem mindegy, hogy Európa vezető birodalma milyen irányba fordul majd. És ezt az irányt a Merkelt követő kancellár személye elég pontosan megmutatja majd. Bár számos jel utal arra, hogy Merkel fizikailag és mentálisan is elfáradóban van, ami nem igazán meglepő, de az biztosra vehető, hogy megnyilvánulásai mindig nagyon alaposan átgondolt stratégiára épülnek. A 2015-ös drámai döntése a migránsok tömeges befogadásáról, sőt egyenesen beinvitálásáról szintén ilyen volt. Ha megpróbáljuk vázlatosan összefoglalni e stratégia lényegét, akkor a következőket mondhatjuk el. A világot ténylegesen irányító hatalmi szuperstruktúra számára az ezeréves Németország mindig megoldhatatlan feladvány volt. Bármennyire szerette volna teljes ellenőrzése alatt tartani, időnként mégis drámai módon „kifutott” a kezéből. Két harmincéves háborúban ezért döntötte romba először a szakrális történelmi német nemzet birodalmát a Német Római Birodalmat, majd a második harmincéves háború „első világháborúnak” nevezett bevezető szakaszában a Második Német Birodalmat is. Ez utóbbinak, amely már a szigorúan ellenőrzött modern német állam-nemzetet képviselte, jó oka volt arra, hogy hivatalosan nem adott magának sorszámnevet. Nem így a Harmadik Birodalom, amely éppen ezt a „folytonosságot” kívánta hangsúlyozni nevében a harmadik jelzővel, és amelyet azért juttatott hatalomra ez a nem létező világerő, mert segítségével próbálta meg újra ellenőrzése alá vonni a némileg „elszabadulni” látszó másik projektjét, a Szovjetuniót. Volt azonban egy igen rövid talán örökre megmagyarázhatatlan „áramszünet” e hosszú távú projektben, amit a történészek Molotov-Ribbentrop paktumnak neveztek el a két birodalom külügyminiszteréről. Ekkor mintha a két ezeréves birodalom stratégiai gondolkodásra leginkább képes elitjei hajlottak volna arra, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra forgatókönyvét, miszerint kölcsönösen megsemmisíteniük kellene egymást, esetleg felülírhatják. Vagyis a kölcsönös egymás megsemmisítése helyett inkább közösen fordulnának szembe ezzel a mindkettőjüket bábként és kifosztható erőforrás-mezőként használni kívánó „nem létező” világerővel. Soha sem fog kiderülni, hogy vajon mi és hogyan hiúsította meg ezt a stratégiát. Amely stratégia, kicsit nagyot ugorva most már a mába, most ugyanannak a globális hatalmi szuperstruktúrának a nyomása alatt áll. De még kicsit visszatérve az imént vázolt helyzetre, az általa felépített és felfegyverzett Harmadik Birodalmat, mint elszabadult projektet bedönti ugyan a globális hatalmi struktúra, de a helyén, a második harmincéves háború második szakaszát (ezt nevezik a történészek második világháborúnak) lezárva 1945 után lehetővé teszi egy sorszámnevét szintén nem használó Negyedik Német Birodalom felépülését. Ezt azonban már nemcsak szigorú ellenőrzése alatt tartja, de für alle Fälle lényegében teljesen fel is számolja történelmi önazonosságát. Az identitás totális felszámolása, sőt értelmezhetetlenné tevése a feltétele annak is, hogy a néhány évtizeden át mesterségesen szétválasztott „két Németország” újraegyesülhessen. Angela Merkelhez visszatérve, ő nem más, mint a Negyedik Német Birodalom „szoft” végfelszámoló biztosa. Aki e feladatával párhuzamosan egész Európa felszámolási folyamatának megkezdését is feladatul kapta. A „willkommenskultur” néven elhíresült 2015-ös döntése tehát egy pontosan eltervezett globális hatalmi forgatókönyv kulcseleme volt. Ennek megértéshez elég csupán a német népesedési folyamatokat áttekinteni. Az önfelszámolás legmélyebb drámája ugyanis éppen itt mutatkozik meg. Ne áltassuk magunkat, a német nép, ha és egyáltalán van még e fogalom mögött egy valóságos létező, történelmi önazonosságát feladva, néhány évtizeden belül végleg megszűnni látszik. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ez nem csupán Németországra igaz, hanem egyre inkább Európa egészére, benne sajnos Magyarországra is. Ha a következő évtizedek valóságos trendjeivel akarunk szembesülni, akkor kiindulni mindig csak az ENSZ 1995 és 1998 között készült 2050-ig szóló népesedési prognózisából tudunk. Ebben azt vázolják fel a szerzők, hogy ha Európa nem változtat népesedési folyamatain, de azt szeretné, hogy 2050-ben is legalább négyszer annyian (ami „normálisnak” mondható) legyenek a 15 és 65 év közötti aktív keresők, mint a 65 év feletti eltartandó időskorúak, akkor ehhez 2050-ig több mint egymilliárd migránst kell befogadnia kontinensünknek. Ezen belül Németországnak közel kettőszáz milliót. A képlet tehát nagyon egyszerű, vagy radikális népesedési fordulat történik, vagy Európa megszűnik létezni. Azt egyébként ez a Replacement Migration című anyag nyíltan ki is mondja, hogy, ha ez utóbbi megtörténik, tehát nem saját előállításból, hanem importból próbálja fedezni Európa a jövő nemzedékét alkotó személyeket, akkor 2050-ben Európa népességének 74% migránsokból és leszármazottaikból fog állni, ezen belül Németországban ez a arány 80% felett lesz. Merkel számára tehát, legalább is elvileg az alábbi választási lehetőség adódott/adódik. Vagy drámai módon szembesíti a németséget azzal, hogy történelmi önazonosságának, lelki, erkölcsi, szellemi energiáinak a visszaszerzésével, óriási áldozatokkal bár, de mégis képessé válik önmaga fizikai testének tartós és bővített újrateremtésére. Vagy végleg „feladja” az önmaga fennmaradásáért folytatott küzdelmet, és tudomásul veszi, hogy sorsa megpecsételődött. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindez akkor is nagy dráma volna, hogy ha a német nép ezt a történelmi döntését szuverén módon hozhatná meg, de erről szó sincs. Az előbb vázolt kis történelmi áttekintésből világosan látszik, hogy a világ urai számára a németség szakrális történelmi energiái mindig halálos fenyegetést jelentettek, ezért is vonta egyre szigorúbb ellenőrzés alá egymás után következő birodalmait. A német népnek tehát nem egyszerűen azokat a roppant dimenziójú áldozatokat kellene meghoznia, amelyeket, ha meg tudott volna hozni, akkor nem is került volna ebbe a végzetes helyzetbe, hanem azzal is számot kellene vetnie, hogy, ha ezzel a stratégiai fordulatával látványosan szembefordul a világot irányító hatalmi szuperstruktúrával, akkor a megtorlás megsemmisítő erejű lesz. Merkel a németség és annak uralmi „ország-üzemeltető” elitjeinek ezt a dilemmáját testesíti meg, azt a végzetes „satuhelyzetet”, amelyben a németség most már lassan négyszáz éve (az 1618-ban kirobbantott, döntően a szakrális német nemzet ellen vezetett harmincéves háború kezdete óta) van. Azt a dilemmát, amit a magyarság elmúlt néhány évszázada során a kuruc-labanc dichotómiával ábrázolhatunk. És amit Bibó István a túlfeszült lényeglátás versus hamis realizmus patologikus kettősségével szemléltet. A túlfeszült lényeglátó kuruc azt mondja, hogy végünk van, ha nem fordulunk frontálisan szembe a „birodalommal”, a hamis realista labanc viszont ezt éppen fordítva látja, a birodalommal való konfrontáció a biztos halál szerinte. Merkel is ebben a „mert kell” satuban próbál valahogy a kettős biztos halál között manőverezni. Sok féle módon lehet és kell is bírálni őt, de döntéseket hozni mégis csak neki kell. És ezek a döntések minden túlzás nélkül az ő személyét is közvetlenül érintik. Amikor néhány évvel ez előtt „csak úgy véletlenül” kiderült, hogy a legbiztonságosabb, pontosabban csak annak vélt mobiltelefonját is lehallgatták az amerikai birodalom biztonsági szervei, akkor kicsit ellibbent a fátyol arról a tényről, hogy ez a globális hatalmi játszma még annál is sokkal brutálisabb, mint amilyennek addig gondoltuk. Merkel tehát 2015-ben a birodalom derűsen engedelmes bábjaként tűntette fel magát, mostani kijelentése viszont a birodalomnak szánt figyelmeztetés. Arról, hogy a birodalmi „projekt” egyszerűen nem működik, és, hogy bármilyen engedelmes birodalmi ügynök is lép majd a helyére, az a lehetetlenre vállalkozik. Még annál is képtelenebb szerepre, mint ő maga e tizenhat év során. Most még nem tudjuk, hogy mi van a birodalom forgatókönyvében, de a következményekből bizonyosan kirajzolódik majd, hogy a felszínen migrációs válságként látszó birodalmi konfrontáció milyen globális hatalom-tektonika része.
- August Hanning, a német állambiztonsági szolgálat egyik magas rangú vezetője alapvetően átírta a migrációhoz kapcsolódó politikai korrektség egész rendszerét. Hanning szerint hogy Merkel „nemzetbiztonsági válságot” idézett elő azzal, ahogyan négy évvel ez előtt a migránsokat nemcsak, hogy beengedte, de egyenesen invitálta Németországba. Ugyanezt a Présház már 2015-ben – bizalmas titkosszolgálati jelentések ismerete nélkül – többször is megírta, az Önnel készült interjúkban is. Miért kell egy hiperintelligens kémfőnöknek több évi késés után fölfedezni a spanyolviaszt?
– Természetesen nem arról van szó, hogy August Hanning most „fedezte fel”, hogy már egymillió bevándorló is súlyos nemzetbiztonsági válságot idéz elő, hiszen a német állambiztonság szakmailag a legjobbak között van a világon.
August Hanning – bild.de
Hanem arról, hogy a német ország-üzemeltető uralmi elitben is folyamatosan jelen van az előbb említett tektonikai törésvonal, amit a magyarságban a kuruc-labanc kettősség ír le. Vagyis, hogy nagyon súlyos és permanens lelki, erkölcsi, szellemi nyomás alatt áll minden német vezető értelmiségi, aki egyszerre szeretne lojális lenni a birodalomhoz, meg a saját népéhez, népének történelmi önazonosságáért vívott állandó küzdelméhez. Vegyük észre, hogy a 2015-ös migrációs („bevándoroltatási”) főpróba, amely csak óvatos „bevezetés” volt, olyan két évtizedet követően ment végbe, amely alatt a felelős német uralmi csoportoknak bőven lett volna ideje és tere ahhoz, hogy a német nép számára világossá tegye a közelgő demográfiai összeomlás kihívásának súlyát, illetve felvázolják a lehetséges jövő forgatókönyveket. Ám nemcsak, hogy ez nem történt meg, de még az a beszéd-tér sem jöhetett létre, ahol ezek a kérdések egyáltalán az általános diskurzus-mezőbe beléphettek volna. És ebben hihetetlen felelőssége van a német médiának, pontosabban annak a német médiának látszó „jelenség-halmaznak”, amely a valóságban a „Németország területén ideiglenesen állomásozó” globális vélemény-hatalmi diktatúra megjelenítője csupán, amint azt néhány bátor, a szó szoros értelmében „halálra szánt” médiaszereplő drámai pontossággal le is írta. Hanning tehát azt a karaktert testesíti meg, amely kiélezett történelmi helyzetben egyszerűen nem hallgathatott tovább. Azt persze nagyon nehéz megjósolni, hogy ezek a pozitív értelemben vett „coming out”-ok milyen következménnyel járnak majd. És nemcsak a bátran „előlépő” személyekre, bár ez sem lényegtelen, hanem az egész történetre. A háború óta eltelt hetvenöt év egy egész emberi életkor, közben megjelent két újabb generáció, az akkor született nemzedék unokái is felnőtt emberek már. És ez már három olyan generáció, amely számára evidencia, hogy aki németnek született, az a „semmibe” születik bele. Nincs történelme, nincs kultúrája, nincs szellemi önazonossága, nincs múltja, következésképp jövője sem (az pláne nincs!), csak a jelen van. Az a jelen, amely a globális hatalmi rendszer identitás-felszámoló részlege által legyártott, és folyamatosan mindent elárasztó multikulturalitás híg moslékjában úszik, maximális „biztonságot és jólétet” nyújtva (pontosabban inkább csak ígérve) mindenkinek, aki engedelmesen belesimul ebbe a visszataszító kulturális mocsok-tengerbe. És a jelek arra utalnak, hogy a németség többsége nem nagyon tudott, mert, akart kilépni ebből a lehangolóan önpusztító helyzetből. Nem tudhatjuk, hogy személy szerint mi történik az olyanokkal, mint Hanning, akik megtörik a „hallgatás-spirált”, pedig ennek óriási társadalom-lélektani jelentősége van és lesz. Ez mutatja meg ugyanis, hogy maradt-e még szemernyi esély a változásra. Hanning problémája tehát nem intellektuális, hanem főként morális kérdés. Az ő és hozzá hasonlók sorsa rajzolja ki Németország jövőjét, ha egyáltalán lesz még ilyen.
– Hanning szerint a valóság az, hogy a migránsok döntő többsége nem tud és nem is akar munkát vállalni Németországban. Maradjunk a titkosszolgálatok világában: Földi László ezredes, volt információs hivatali műveleti igazgató ugyanezt már 2015-ben elmondta a Présháznak és a köztelevíziónak adott nyilatkozataiban. Mi béníthatta a német titkosszolgálatot – valószínűleg nem a felismerésben, hanem – a valóság legalább részleges kimondásában, annak a politikusok számára történő „jelentésében”?
– A már említett ENSZ-elemzés és jövő forgatókönyv kimondatlanul azt sejteti, hogy ha Európa nem saját maga kívánja világra hozni, és testi-lelki egészségben felnevelni a jövő nemzedékét, benne persze a jövőbeli munkaképes korú felnőttekkel, akkor ezt „importálhatja” is a migráció segítségével. Azt azonban a dokumentum nem is említi, hogy a migránsok zömének munkaképes kora még semmit nem árul el arról, hogy a munkára való hajlandósága is automatikusan fennáll-e. A migránsok döntő többsége olyan körülmény közül érkezik ide, amihez képest a német állam jóléti szolgáltatásainak minimuma is felfoghatatlan „emelkedés” az élet anyagi feltételeit illetően. Így teljesen érthető módon semmiféle késztetés nincs a munkavállalásra, ha csak a német állam mindezt jogi kényszer formájában elő nem írja. A kényszer azonban eleve értelmezhetetlen, hisz Merkel willkommenskultur-jának hangütése eleve azt feltételezte, hogy itt valójában karitatív cselekedetről van szó.
Willkommenskultur – vajma.info
Tovább fokozta és fokozza a káoszt az is, hogy a globális média szándékosan összemossa a menekült és a gazdasági okokból vándorlók ügyét, holott a kettőnek sem jogi sem erkölcsi értelemben semmi köze egymáshoz. És végül, de nem utolsó sorban az egész globális „bevándoroltatás” mögött feltételezhetően egészen más okok húzódnak meg. A közvetlen globális hatalmi ok egyszerűen az, hogy a hanyatlóban lévő Amerikai Birodalom számára a legveszélyesebb kihívást az Európa, Oroszország és Kína között formálódó eurázsiai együttműködési rendszer jelenti. Így az ő szempontjából teljesen érthető, hogy mindent igyekszik megtenni azért, hogy e hármas együttműködés egyes elemeit meggyengítse, a köztük lévő kapcsolati rendszert szétzilálja. És ezen belül is külön veszélyforrás a német-orosz és német-kínai kétoldalú együttműködés. A mesterségesen „előállított” ukrán polgárháború, és a most hasonló mintára épülő hongkongi „programozott káosz” gyengíti a riválisokat és egyúttal hivatkozási alap az újabb és újabb szankciókra is, amelyek tovább rontják e riválisok globális pozícióit. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy hasonló permanens polgárháború előkészítésének fontos eleme a „bevándoroltatás”, hiszen ez folyamatosan óriási anyagi és kulturális feszültséget generál az európai „bennszülöttek” és a migránsok között. A titkosszolgálatok vezetőinek intellektuális horizontja nem feltétlenül kell, hogy magába foglalja ezeket a dimenziókat, de ha még így is lenne, ez a kérdés aligha tehető a még oly bizalmas hétköznapi uralmi téren belüli diskurzus tárgyává. Bármilyen különös élmény is ez számunkra, de tapasztalati tény, hogy Magyarország ma a politikai beszéd-tér szempontjából egészen kivételes helyzetben van. Nagyon kevés olyan hely akad ma a világon, ahol a nyilvános kommunikációban ilyen fesztelen természetességgel tárgyalhatók ezek a kérdések. A meghatározó nyugat európai országokban, köztük Németországban a globális média véleményhatalmi terrorja sokkal erősebb, és az egyénre nézve sokkal veszélyesebb következményekkel jár a hallgatás-spirálból való kilépés, mint Magyarországon. Hogy ez milyen nagy érték, azt a jövő fogja megmutatni.
- A nyelvtudás és az európai munkakultúrában való minimális jártasság teljes hiánya eleve kizárja a munkavállalás elemi lehetőségét is – vallja Hanning. Ebben téved a német kémfőnök: a nyelvtudás megszerezhető, hiszen fiatal, katonakorú migránsok masíroztak be Németországba. Valamilyen szakmát is meg lehetne tanulniuk. Miért kell lódítania egy kémfőnöknek a Lajtán túl?
– Igen, ez formálisan valóban így van, lehet nyelvet tanulni és szakmát elsajátítani. De van ennek a kérdéskörnek egy olyan mélyebb szerkezeti eleme is, ami megmutatja, hogy miért zárható ki a migránsok abszolút döntő többségénél (messze több, mint 90%-ánál) mindkettő. A globális véleményhatalom hamis értelmezési keretbe ágyazott elbeszélési módja igyekszik úgy beállítani a helyzetet, hogy a világ egyetlen roppant méretű piac-tér, ahol az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlása zajlik. (Maga az Európai Unió is e „négy szabadságra” építi büszkén az önazonosságát.) Vagyis ebben a globális szép új világban vagy a tőke megy a munkaerőhöz, már nyilván a minél olcsóbb munkaerőhöz, vagy ez az olcsó munkaerő megy a tőkéhez („a munkaerő házhoz jön”). Mindez azonban kimondatlanul abból a feltevésből indul ki, hogy a világ alapvetően homogén eloszlású, tehát ha Niger vagy Csád területén kihúzok egy tíz-húsz millió munkaerőből álló modult, majd azt a Brüsszel Varsó Milánó háromszögbe beillesztem, akkor az, néhány percen belül zavartalanul működni fog. Ám ez egy teljesen alaptalan, sőt tragikomikusan abszurd feltételezés. Már csak azért sem fog működni, mert Csádban és Nigerben sem működik, ha pedig ezt a tíz-húsz millió embert Európában akarjuk „üzemeltetni”, akkor ebből csak pusztító káosz keletkezik. Ami miatt Hanningnak alighanem mégis igaza van, az az, hogy a világ egymástól nagyon eltérő kultúráinak összenyitása történelmileg végzetes lépés volt a Nyugat részéről. Érthető, hogy a nyugati globális tőke ezzel a profitját gondolta növelni, és ebben igaza is lett. Ám a „járulékos kár” java még csak most következik. A legsúlyosabb kihívás ugyanis nem az, hogy a lehanyatló európai kultúra helyét elfoglalja egy másik kultúra, mert ez, ha szomorú is volna számunkra, de az egész emberiség szempontjából akár egy működőképes modell is lehetne. Ám ami most itt történik, az egészen más dolog, a helyünkre nem egy másik kultúra vagy civilizáció tör, hanem a globális
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
