A katolikus hagyomány szerint minden esztendőben megrendezik Rómában a Via Crucist, vagyis a keresztutat. A nagypénteki szertartás keretében a krisztusi passió tizennégy stációját egy-egy fontosabb gondolat kifejtése kíséri. Az idei szertartás a Krisztussal és a nőkkel a keresztúton címet kapta. A meditációk megírását Ferenc pápa most a nyolcvanéves Eugenia Bonetti szerzetesnőre bízta, aki misszionáriusként huszonöt évig Afrikában szolgált, s a nőirabszolgaság-ellenes szervezet elnöke.
Lényegi gondolatai szerint – átvitt értelemben – a mai világban is keresztre feszít embereket a hatalom brutalitása és a társadalom cinikus közönye. A migrációt bírálókat is elítéli a meditációk szerzője, mert „a szegényben, az idegenben, a különbözőben nem elutasítandó ellenséget kell látni, akivel meg kell küzdeni, hanem testvért, akit be kell fogadni” – olvasható a szövegben. Nos, ahogy már évek óta mindig, most is megnéztem a közvetítést, meghallgattam a meditációkat, s nagyon különös érzések jártak át. Nincs és nem is lehet ember ma, aki kétségbe vonná azt, hogy mindaz a sok szörnyűség, erőszak, kifosztás, testi-lelki elnyomás és megaláztatás, amelyről Eugenia nővér meditációi szólnak, mindenki számára közvetlenül átélhető, fájdalmasan élő valóság.
Ám, bármilyen rossz érzés is ezt kimondanom, úgy vélem, hogy ebben a formájában a mostani Via Crucis mégis veszélyesen eltorzított képet festett világunkról. És ez azért a lehető legrosszabb, ami történhet, mert a kereszténység kétezer éves történetének egyik legsúlyosabb, legnehezebb időszakát éli át. Így teljesen érthető, hogy a katolikus hívek, de talán azok is, akik egyszerűen csak szellemi útmutatást várnak a pápától, igen nagy figyelemmel kísérik ezeket a meditációkat. E meditációk legfőbb küldetése csak az lehet, hogy abban segítsen ennek a legalább egymilliárd embernek, hogy mélyebben megértse, hogy mindez a sok szörnyűség miért történik, és mit, hogyan kellene végiggondolnia ahhoz, hogy helyes döntésekre jutva helyes cselekedetekkel próbálja enyhíteni önmaga és mások szenvedéseit. De akárhogy is figyeltem, a meditációk szövegéből mindössze két dolog derült ki. Az egyik, hogy mindez a tengernyi szenvedés kizárólag a nem fehér bőrű embereket, a nőket, a migránsokat, a munkanélkülieket, a hajléktalanokat, a nyomorban élőket sújtja. És természetesen úgy, hogy őket mindezért semmiféle felelősség nem terheli, ők abszolút tiszták, bűntelenek, akiket végtelen jóságuk és tisztaságuk visz ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe. Merthogy, sejlik fel ezekből a meditációkból, a „másik oldalon” azok állnak, akik a „hatalmat” birtokolják, illetve, akik e hatalmat cinikusan kiszolgálva szenvtelen közönnyel nézik a fent említett „tiszták” mérhetetlen szenvedését. Nem annyira bonyolult rájönni mindebből, hogy ez az „ismeretlen elkövető”, a tárgyként kezelt szenvedők szenvedését kiváltó „alany” nem más, mint az európai fehér ember.
Az az európai fehér ember, aki a kereszténység történelmi eszmerendszerré, világvallássá válásának mégiscsak legfőbb hordozója. Vagy legalábbis valaha a hordozója volt. És ezzel el is érkeztünk a legkényesebb kérdéshez, amelynek elbeszélése ma szinte teljesen lehetetlennek látszik. Én is csak kísérletet tennék erre, a siker reménye nélkül.
Kétségtelen, az elmúlt évszázadok történéseinek lejátszástechnikai felszínén valóban az európai keresztény fehér ember volt az, aki végtelen kegyetlenséggel és gátlástalansággal kifosztotta, esetenként felszámolta a rajta kívül létező kultúrákat, civilizációkat. De vajon mi van e lejátszástechnikai felszín alatt? És vajon az a katolikus egyház, amely ezen évszázadok alatt az európai keresztény fehér ember legfőbb lelki, erkölcsi és szellemi intézménye volt, nem hordoz-e szintén némi felelősséget mindezért?
Például azt, hogy mindezt ugyan valóban az európai (magát kereszténynek vélő) fehér ember követte el, de úgy, hogy „nem tudta, mit cselekszik”, mert valójában eszköz vagy még inkább „fegyver” volt egy olyan „alany” kezében, amelynek néven nevezése éppen a katolikus egyház feladata lett volna. Ám ennek a feladatának már csak azért sem tudott eleget tenni, mert éppen ő maga segítette elő ennek az „alanynak” globális hatalma kiépítését, például a Mediciek (a „kufárok” fejedelmének) pápai trónra emelésével. Ez önmagában is végzetes bűn, de ennél is súlyosabb, hogy most a fegyverként használt fehér embert vádolja, és követel elégtételt a kifosztottaknak.
Holott napnál világosabb, hogy a világ igazi ura ma már éppen a fehér ember (mint eszköz, mint fegyver) által kifosztott tömegek roncsaiból formál fegyvert az európai kereszténység maradékának elpusztítására. Ezt nem észrevenni és nem szóvá tenni, sőt azt a végzetesen hamis képet erősíteni, hogy az éppen megsemmisítés alatt álló fehér ember kell hogy bűnhődjön, és hogy a ronccsá tett tömeg e roncs mivoltában lelkileg, erkölcsileg és szellemileg mindenek felett áll, az több mint bűn, hiba.
Ennek kimondása vajon kinek a keresztje?
Bogár László – www.magyarhirlap.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
