„Kizökkent az idő; – oh kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt” – mondja Hamlet Shakespeare drámájában, bizonyítékaként annak, hogy a kizökkent idő helyretolása nem feltétlenül tartozik a legderűsebb időtöltések közé, és akik vállalják, azok sem igazán kitörő örömmel teszik ezt. A magyar (és lengyel) vétó nem azért következett be, mert a két ország vezetői kifejezetten örömüket lelik ebben, hanem azért, mert a történelem nem hagyott számukra más lehetőséget. Hogy miért és hogyan nem hagyott, azt azért nem egyszerű elbeszélni, mert a lejátszástechnikai felszínt szcenikailag azok rendezték be, akik éppen abban érdekeltek, hogy az Európai Unió tagországainak lakói ne tudják megérteni, hogy mi is történik velük. Korunk a narratívák globális háborújának kora, és e permanens háború azért zajlik, hogy az emberiség abszolút többségének ne lehessen reflexív viszonya önmagához, saját életéhez s legfőképpen a saját életét megalapozó önazonosságához. Ez a korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalomgyakorlás leginkább „energiatakarékos” módja, olyan eljárás, amely az egész emberi létet gyökeresen átalakítja.
A hatalmat gyakorlók számára mindig az a legnagyobb kihívás, hogy legalább valamilyen szintig elfogadtassák hatalomgyakorlásuk indokoltságát, amit legitimitásnak nevez a politológia. Ez azonban elég „macerás” eljárás, mert legalább színleg, de mégiscsak olyan irányba kell mozdítani a társadalmi valóságot, ami az alávetetteknek legalább egy minimális szintig megfelel. Ám az utóbbi időkben lezajló világtörténelmi jelentőségű „innováció” alapvetően módosítja ezt a helyzetet.
A világot irányító, természetesen „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúra ugyanis rájött arra, hogy nem a valóság alakítgatásával kell bajlódni, hanem át kell venni a totális ellenőrzést a valóság „előállítása” felett. Ha ugyanis a hatalmat gyakorlók magának a valóságnak (méghozzá tetszőleges „valóságoknak”) az előállítását vonják ellenőrzésük alá, akkor ezzel egy csapásra elérhető a tökéletes legitimitás, hisz ehhez elég pont olyan valóságot „legyártani”, amelyben az alávetettek „otthon érzik magukat”. Az utóbbi években egyre brutálisabban jogállamvédő európai uniós uralmi struktúra most már nyíltan jogállamvédelmi hatóságként lép fel. Mindaz, ami most lezajlik, az Európai Unió uralmi struktúráinak, legfőképpen az Európai Parlamentnek az egyre nyíltabb kísérlete arra, hogy valósággyárait a jogállamiságra hivatkozva építse fel.
A mesterséges valóságok folyamatos legyárthatóságát ugyanis egyetlen dolog veszélyezteti, de az végzetes módon, és ez nem más, mint a helyesen felismert s bátran vállalt önazonosság. Amíg ugyanis akad bárki, akinek van saját identitása, s azt bátran vállalja is, akkor a valósággyártó művek nagy bajba kerülnek. A kisebbik baj, hogy az ilyen szereplők alávetése jelentős mértékben megnehezül, a nagyobb baj azonban az, hogy ez mások számára is veszélyes példává válhat, és ha tömegesen ismerik fel a valóságos valóság vállalhatóságát, akkor a mesterséges valóság gyártósorai összeomlanak. Ezt a veszélyt ismerte fel az Európai Tanács júliusi kompromisszuma után az Európai Parlament, vagyis azt, hogy ha nem kötik az európai uniós támogatások kifizetését egy tökéletesen áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen, következésképp tökéletesen önkényesen alkalmazható („mesterségesvalóság-gyár”) fegyelmező mechanizmushoz, vagyis ha nem építik ki a jogállami ÁVH korlátlan megfélemlítő és megtorló mechanizmusát, akkor összeomlik a valósággyárak precíz műgonddal felépített stratégiája. Akkor nem lehet a migrációra, a klímahisztériára, a homoszexualitásra, egyáltalán bármilyen aberrált hamis identitásra hivatkozva válaszút elé állítani a tagországok uralmi struktúráit.
Vagy engedelmesen követik a szá-mukra diktált hamis identitást, vagy az erőforrások megvonásával ellenük fordítva lokalitásuk választópolgárait, egyszerűen és persze „demokratikusan” megbuktatják őket, mint olyanokat, akik antidemokratikusan szembeszegülnek a jogállamiság szent, bár soha nem definiált alapértékeivel. Az Európai Unió informális uralmi struktúrái, legfőképpen a német elitek valószínűleg abban bíztak, hogy az utolsó pillanatban „valaki” csak félrerántja a kormányt. Vagy a két renitens ország kormányfői, vagy az Európai Parlament globalista ügynökei. Ám a helyzet úgy áll, hogy egyelőre egyik fél sem alkuszik, s így a kialakult helyzet akár az európai integráció eddigi történetének legsúlyosabb válságához is vezethet. Sőt az is egyre nyilvánvalóbb, hogy az egész történet szorosan kapcsolódik a globális hatalmi mechanizmusok drámai átalakításához.
Trump likvidálása, amely amúgy a jogállami normák lehető legdurvább semmibevételével megy éppen végbe, azt jelzi, hogy a világ nem létező urai példát akarnak statuálni. Világossá akarják tenni, hogy bármilyen eszközt igénybe vesznek stratégiájuk véghezvitele érdekében. Mindenkit eltakarítanak az útból, akinek saját, helyesen felismert s bátran vállalt önazonossága van, ha pedig becsületesen és kitartóan ragaszkodik is ehhez az identitáshoz, akkor annál inkább pusztulnia kell. Mindez megerősíti azt a feltételezést, hogy minden eddiginél sötétebb idők jönnek, és e sötét időkben a világ nem létező urai már nem akarnak bíbelődni a valóság alávetettekhez igazodó alakítgatásával, ezért a mesterségesvalóság-gyárak működését veszélyeztető elemeket rövid úton likvidálni akarják. Az egyetlen jó hír, hogy mindez olyan brutális nyíltsággal zajlik, mint egy oktatófilm, kérdés, tudunk-e tanulni belőle.
Bogár László
(A szerző közgazdász)
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
