Bogár László: Háború a németség ellen

…Komolytalan dolog volna azt képzelni, hogy 1930 és 1940 között ez a szuperstruktúra ne tudta volna csírájában elfojtani Hitler felemelkedését, ha akarta volna. De nem akarta! Hitler „művét” azért provokálta ki, hogy az ezt követő megtorlás tökéletesen indokolható legyen, és a német nép számára a szó szoros értelmében „visszautasíthatatlan ajánlatot” tehessen 1945 után…

Németország ellen újra világháború folyik. Hogy ki az ellenfél, és milyen célok is vezetik, azt ma már nem olyan nehéz felfogni. E nagy ívű történelmi dráma első felvonása, a Német-római Birodalom felszámolása érdekében végbemenő „első világháború” valójában a harmincéves háború volt 1618 és 1648 között. A Nyugat, az Occidens közel kétezer éves történetét három nagy szakaszra oszthatjuk. Az első a keresztény szakrális tradicionalitás létmódjának időszaka, a „katedrálisok kora”. A második a nyugatias modernitás létszerveződési módjának korszaka, a technoevolúcióra és a munkaerő-állatok túltenyésztésére irányuló korszak. A harmadik a nyugatias modernitás globális rendszerré alakításának korszaka, amely önmagát némileg megtévesztő módon „globalizációként” nevezi meg.

A világ és benne Európa, s legfőképpen Németország a most zajló évtizedek során lép be a ma még ismeretlen negyedik létszerveződési módba, amelynek lényege egy minden eddiginél, sőt, minden eddig elképzelhetőnél brutálisabb globális létdiktatúra intézményesítése. A Németország elleni nagy világháborúk a nagy létmódváltások időszakában mennek végbe. Az 1618 és 1648 között zajló „harmincéves háború” látszólag vallásháború, amelynek során mindkét oldal a szeretet nevében viszi végbe iszonyú kegyetlenséggel a tradicionális korszak legsúlyosabb népirtását. Európa népességének huszonöt-harmincöt százaléka pusztul el, de a Német-római Birodalom egyes vidékein a népesség hatvan százaléka halt meg a háború során.

Egységben szemlélve az elmúlt évszázadok fejleményeit, ez a kegyetlenség számolja fel a tradicionális szakralitás német nemzetét. Ami a vesztfáliai béke után marad, az már nem az évezredes szakrális német nemzet, hanem a modernitás német államnemzete vagy nemzetállama. A Német-római Birodalom ugyan végül csak Napóleon kontinentális katonai diktatúrája nyomán szűnik meg formálisan 1806-ban, ám lételméleti értelemben a vesztfáliai békével lezárul a tradicionális szakralitás német nemzetének története.
Ez már a nyugatias modernitás konstrukciója, amelynek lételméleti célfüggvénye alapvetően különbözik a tradicionális szakralitásétól. Ott még egy „emberen túli” vagyis transzcendens lényeg a fő mozgatóerő, az üdvösség, az Isten szerint való élet a létmód legvégső hivatása, küldetése. A modern korban azonban egy deszakrális lényeg, a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg mennyiségének korlátlan növelése válik az emberi társadalmak, s az egyes személyek legvégső céljává. Ez a létmód azonban nem természet adta szervességgel jön létre, hanem brutális léterőszak kényszeríti ki.

E léterőszak „alanya” persze láthatatlan, önmagát többnyire „piaci erők”, „szabad piacgazdaság”, liberális demokrácia”, vagy a véleményhatalmi térben „politikailag korrekt” beszédként nevezi meg. Ez a „láthatatlan” globális szuperstruktúra kezdettől világhálózatként működik, és a modern német államnemzet is e háló függvénye csupán. Ám számos jel figyelmezteti e szuperstruktúra urait a 19-20. század fordulóján arra, hogy meglepő módon még mindig túl sok tradicionális anyagi, fizikai, kulturális zárvány akadályozza a „termelési tényezők szabad áramlását”, vagyis a globális tőke mindenre kiterjedő diktatúráját. Az első és második világháborúnak nevezett „projekt”, amely tehát egy újabb „harmincéves háború”, ezeket a zárványokat kívánja végleg felszámolni.

A „projekt” első és második világháborúnak nevezett eleme között építette fel ez a láthatatlan szuperstruktúra legsikeresebb ügynökét, Adolf Hitlert. Komolytalan dolog volna azt képzelni, hogy 1930 és 1940 között ez a szuperstruktúra ne tudta volna csírájában elfojtani Hitler felemelkedését, ha akarta volna. De nem akarta! Hitler „művét” azért provokálta ki, hogy az ezt követő megtorlás tökéletesen indokolható legyen, és a német nép számára a szó szoros értelmében „visszautasíthatatlan ajánlatot” tehessen 1945 után.

Ennek lényege pedig az volt, hogy a németség saját tudására és szorgalmára építve újra anyagi jólétet teremthet magának, de csak úgy, ha „önként” lemond múltjáról, kultúrájáról, önmagával való történelmi azonosságának utolsó darabkáiról is. A kulturálisan ily módon már teljesen és végleg kiürített német nemzet „helyén” elkezdődött annak a multikulturális mosléknak a létrehozása, amit ma német kultúrának kötelező nevezni.

A németség lelki, erkölcsi és szellemi talapzatának szétzúzása legfőképpen abban mutatkozik meg, hogy mint élőlényközösség feladni látszik a legalapvetőbb elemi létújrateremtő hajtóerőit. Az önfenntartás, a fajfenntartás és a territóriumért való küzdelem minden élőlényben a legfőbb anyagi-fizikai hajtóerő, ám ezek az anyagi-fizikai hajtóerők csak akkor működnek, ha ép és egészséges a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat. A németség azonban éppen ezt a talapzatot hagyta elveszteni a globális szuperstruktúrával való nem egészen önkéntes alkuja nyomán. Az első, a németség ellen vezetett „világháborúban” (1618 és 1648 között) tehát odaveszett a történelmi szakrális német nemzet. A második nagy háborúban (1914 és 1945 között) odaveszett a modernitás diktálta államnemzet is. És a most meginduló harmadik harmincéves nagy háborúban 2050-ig fizikailag is megszűnik a németség nemzettestének utolsó maradványa is. Az ENSZ becslése 1995 és 1998 között azzal számolt ugyan, hogy Németország népessége 288 millióra nőhet 2050-ig, de ebből a németség már csupán hatvanmillió főt képvisel. A „maradék” 228 millió főt a bevándorló migránsok és utódaik teszik majd ki. Consummatum est.

mho


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »