A világ egyre inkább a narratívák permanens globális háborújának színterévé válik, és ez nyilvánul meg a világ és benne az Amerikai Birodalom helyzetéről és jövőjéről, az eddigi beteg mintázatok megváltoztathatóságáról szóló verbális összecsapásokban.
Bogár László szerint Trump alkatából és üzletemberi jártasságából adódóan próbál valahogy úrrá lenni azon a csapdán, amelyet egyrészt a birodalmi Amerika „láthatatlan” hatalmi struktúrái (amit leginkább a média testesít meg), másrészt a saját adminisztrációjába „beleépített” mély-állam satuként jelenít meg körülette. A közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.
Bogár László
hirado.hu
– Professzor úr, Ön szerint minden demokrata elnökjelölt érzi, hogy nem arról van szó, hogy Donald Trump egy sajátos „kisiklás” és minden visszatér a régi kerékvágásba. A demokrata jelöltek között néhányan ösztönösen érzik, hogy ez nem így van. Nálunk 1994-ben az Antall-Boross-kormányzás kisiklásnak bizonyult, és két posztkommunista párt visszahozta a diktatúrát. 2002-ben pedig választási csalással „tért vissza a múlt.” Mitől reméli, hogy az atlanti térségben nem jön majd vissza a pénzügyi oligarchia ügynökpártja?
– Benoit Mandelbrot, aki meglehetősen zaklatott ifjúkora (magára maradt lengyel-litván zsidó kamaszként kellett menekülnie a megszállt Franciaországban) miatt végül is hivatalosan egyetemi diplomát sem szerzett, mégis a XX. század egyik legdöntőbb felfedezését tudhatja magáénak. Ez a felfedezés, a fraktál-elméletről van szó, azon a feltevésen alapul, hogy a világegyetem önismétlő mintázatok (ezeket nevezte el fraktáloknak) titokzatos hálózatára épül, és e mintázatok lényegének pontos áttekintése adhat esélyt arra, hogy megérthessük miként is működik a létezés maga. A korallok mészvázának elágazásai, a fák ágai, a torkolatokban sokfelé szétváló folyóágak, vagy éppen a tüdő érhálózata pontosan ugyanazokat az ősi mintákat követi, és Mandelbrot e titokzatos ismeretlen „főszereplő” matematikai leírására vállalkozott. Élete vége felé az emberi világra is megpróbálta alkalmazni elméletét, rendkívül izgalmas felfedezéseket tett ennek nyomán például az ismétlődő társadalmi, gazdasági és főként pénzügyi válságok fraktál-logikára épülő értelmezése terén, de életművének ezt a részét már nem volt esélye befejezni. Annyi azonban életének e torzóként maradt utolsó fejezetéből is kirajzolódni látszik, hogy az emberi társadalmakra is érvényes, tehát univerzális felfedezésnek látszik a fraktálok titokzatos életéről szóló elképzelés. Az általam használt, és az Ön kérdésében is szereplő „kisiklás” kifejezés arra utal, hogy mindig van ugyan egy „mintázat”, de persze nyitva áll a lehetőség arra is, hogy e mintázat módosuljon, igaz, e módosulás mindig igen nagy dráma, tehát az egész lét-szerveződési modellnek kell gyökeresen megváltoznia, és ez csak elképesztő erejű kényszerek nyomán mehet végbe, „szépszerén” nem nagyon. (A magyar nyelv egyik legősibb gyöke a „szer”, amely igen sok szavunkban szerepel, /szeretet, szerelem, szerénység, szerint, szerkeszt, szervez, szertár, gyógyszer/ és az egyetemes rendet fejezik ki.
Benoit Mandelbrot
wikipedia.org
Ám a szertelenség és a kényszer szavakkal képes a lételméleti inverzét (a renddel való szembeszegülést) is kifejezni, erre utal a kényszer és a szépszerén ontológia összecsapása). A szer tehát valójában a létezés egységét, rendjét, harmóniáját ábrázolja, és e rend ismétlődő mintázatokban történő megnyilvánulását írják le a fraktálok. A hosszú időn át fennálló és működő önismétlő mintázatok megváltozásának fő oka részben az lehet, hogy radikálisan megváltoznak a lét-feltételek, és a mintázatok megváltozása nélkül pusztulás várna a létezőre. A másik fő ok pedig az lehet, hogy ha kiderül, hogy az eddigi mintázatok ugyan hosszú időn át fennálltak, és valóban megtestesítettek valamiféle „rendet”, ám ez a „rend” valójában egy folyamatos „lét-deficitet” megtestesítő hamis rendnek bizonyul, amely egy idő után folytathatatlanná válik, lényegében széthull darabokra. Ami most Amerikában az egész világot meghatározó módon lejátszódik, az e két fő ok sajátos összekapcsolódása. Egyszerre látszik kiderülni, hogy „valami” folytathatatlanná vált Amerikában és általában a „Nyugat” belső világában, annak immanens logikájából adódóan, de ráadásul közben az egész emberi létezésben is olyan drámai változás van készülőben, ami egyébként is kikényszerítené a nagy átalakulást. Mivel ez a beszélgetés inkább a globális mintázatokról szól, de jogosan vannak kérdéseiben magyar vonatkozású utalások is, így mielőtt Amerika fraktál-történetébe belefognék, röviden kitérnék ezekre is. (Persze, amikor ezt kimondom, már érzem is, hogy ez a „rövid” lehet, hogy mégis „hosszú” lesz, de ez azért van, mert mint Thomas Mann írja „mélységes mély a múltnak kútja”, és ez a fraktálok esetében szó szerint értendő.) A „modern Magyarország” létrejötte, tehát nagyjából 1867 óta, a kiegyezésnek nevezett máig fel nem tárt tartalmú globális hatalmi egyezség lokális diktátumára épülnek kényszerű társadalmi-gazdasági (és persze lelki, erkölcsi, szellemi) mintázataink és ezek ismétlődnek napjainkban is. Bibó István, aki számára a kiegyezés a magyar történelem egyik legsötétebb epizódja, ezért beszél „eltorzult magyar alkatról és zsákutcás magyar történelemről”. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy ezek hamis és hazug mintázatok, hisz a „láthatatlan birodalom” diktatúráját közvetítik a magyar társadalom felé, de mivel ugyanabban a történelmi „satuban” vergődünk, így e mintázatok segítségével próbáljuk „lakhatóvá tenni” élőhelyünket. Reményik Sándor Ahogy lehet című verse ezt drámai pontossággal világítja meg, amikor azt írja: „Testvéreim bizony nem élünk jól mi, nem apáinknak tetsző életet, de aki másképp tehetne helyettünk, az vesse reánk az első követ, minden percünk kínzó kiegyezés, ahogy lehet. E mintázat tehát „üzemeltethetővé” teszi ugyan újrateremtési rendszerünket, de egyúttal rögzíti és nap mint nap megerősíti mintegy belénk vési a hamis rajzolatot, és áthatja egész anyagi és szellemi újrateremtési rendszerünket. Mindezt két dolog változtathatja meg az imént vázolt logika alapján. Az egyik, hogy ha az egész létszerveződési mód globálisan összeomlik, a másik, hogy ha a magyar társadalom belső szövetrendszerének e hazug egyezség általi „kirojtosodása”, elgyengülése nyomán lokális reprodukciós válság alakul ki, látványosan folytathatatlanná téve e mintázatok továbbélését. Egyelőre egyik sem jelent közvetlen fenyegetést, így alapvetően e mintázatok továbbélésére kell számítanunk. Ebből a szempontból az 1867 óta lezajló nagy drámák, a két világháború, Trianon, forradalmak és ellenforradalmak, politikai fordulatok, mint amire Ön is utalt, csupán az adott mintázaton belüli árnyalat-szerű változatok. Félreértés ne essék, ezzel nem azt kívánom sugallni, hogy teljesen mindegy az, hogy éppen milyen konkrét uralmi struktúra milyen politikusi karakterei mit és hogyan cselekedtek/cselekszenek. Kritikus pillanatokban ugyanis óriási jelentősége lehet az árnyalatbeli különbségeknek is. De évszázados íven szemlélve társadalmi újrateremtési folyamatainkat, alapvető változást e mintázatokban nem nagyon tudtak (se oda se vissza) elérni ezek a rövidtávon valóban drámainak látszó változások. Ezt az „állandóságot” legszomorúbban a népesedési szempontból vett reprodukciós „lejtőnk” fejezi ki, amelyen az elmúlt évszázad berendezkedéseinek egyike sem tudott változtatni. És hát 1994-ben nem „visszajött” a „régi szemét”, vagyis az alapmintázat, hanem kicsit cinikusan fogalmazva „el se ment”, és önkritika részemről, ha szomorúan azt kell mondanom az Antall-kormány államtitkáraként, hogy az 1990 és 1994 közötti időszak sem jelentett semmi féle változást a kiegyezés óta tartó hamis mintázatokat illetően. De térjünk rá mostani tárgyunkra, Amerikára. Donald Trump elnöksége azért látszik az eddigi mintázatokat kikerülhetetlenül megváltoztató történésnek, mert a „folytathatatlanság” mindkét eleme egyre drámaibb formában látszik megnyilvánulni. (Talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy Trump elnöksége elindítójává válhat e változásoknak.) Egyre inkább folytathatatlannak bizonyul az egész emberi létezésnek az a mintázata, amely alapvetően a nyugatias modernitásra épül, mert a külső természet és a belső természet egyaránt planetáris szeméttárolóvá lett, és a Föld-i létnek olyan végső „sziklafalához” látszunk érkezni, ami nem fog arról érdeklődni, hogy szándékunkban áll-e a változás. Ha nem változunk, elpusztulunk, és e változásnak sokkal mélyebbnek kell most már lennie, mint amilyennek ma egyáltalán elképzelni tudjuk. A másik, rövidebb távú kérdés, hogy az Amerikai Birodalom, amelyet a világ „láthatatlan” urai nagyjából ugyanúgy száz évre méreteztek, mint elődeit, Portugáliát, Spanyolországot, Hollandiát, Franciaországot és Nagy Britanniát, egy-két évtizeden belül kikerülhetetlenül összeomlik, és az „alatta szorongó” nemzetállam Amerikának sürgősen meg kell változtatni anyagi és kulturális mintázatait, ha nem akar az összeomló birodalom romjai alatt elpusztulni. A két kérdés azért kapcsolódik össze, mert az Amerikai Birodalom ma látszólag mégis csak a „világ ura”, így saját rövid távú mintázatainak változtatására való hajlandósága sokat elárul arról is, hogy milyenek a sokkal súlyosabb lét-válságra adható mintázat-módosítás esélyét hordozó törekvései. Természetesen mind a világ valóságos urai, mind az általuk az amerikai „politikában” fenntartott kollaboráns uralmi struktúrák gondolhatják úgy, hogy nemcsak Donald Trumpot fogják megbuktatni 2020-ban, de a mintázatok változásának szükségességét elbeszélni törekvő diskurzus-teret is megsemmisítik, így lehetetlenné téve a mintázatok legcsekélyebb módosítását is, ám ennek az esélye csökkenőben van. Még hozzá azért, mert ez a „szellem” már visszavonhatatlanul kiszabadult a palackból. Az egész „mesterséges konstrukcióként” üzleti célból „legyártott” úgynevezett emberiség egyre ingerültebben éli át, hogy ugyan nem szabadna léteznie, de most már van, és önmegsemmisítő mintázatainak fenyegetését zsigeri szorongással és indulatos dühvel elegyítve, egyre brutálisabban lázad. Ez azonban egyelőre indulatos és amorf lázadás, az „elegem van, jöjjön már valaki és csináljon már valamit” életveszélyesen infantilis lázadása. És ilyenkor mindig jön is persze „valaki”, aki jelen esetben Donald Trump, aki „nem tudja, de teszi”, ösztönösen érzi, hogy az eddigi mintázatok folytathatóságának esélye rohamosan csökken, és hogy tenni kell valami. Ám az is látszik, hogy az adekvát narratíva teljes hiánya, és az a nyilvánvaló csapda helyzet, amibe „beleszületett”, csak rendkívül ellentmondásos cselekvés-sor véghez vitelét engedi meg számára. Ez egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy most egy jó ideig sem lokálisan, sem globálisan nincs esély arra, hogy színre lépjen a nagy történelmi személyiség, aki „tudja, meri és teszi” azt, amit kell. Ezt csak a globális SZDSZ lokális ügynök-hálózatának a magyar társadalom nevű lokalitás gyors lepusztítására szerződtetett terror-gépezete „tudta” (merte, tette), de ez egy előre programozott destrukció volt csupán, és semmi köze a türelmes lét-építő munkához. A világméretű és egyre erősödő (nem tud már nem erősödni, mert a feladványra egyszerűen nincs megoldás) lázadás már nem fogható vissza, és ebben az értelemben vélem úgy, hogy nincs visszatérés a Trump előtti időkbe Trump esetleges legyőzése nyomán sem. Az viszont reális veszély, hogy változást mímelve próbálják mégis csak fenntartani az eddig követett egyre veszélyesebb mintázatokat. Plus que ca change, plus c’est la meme chose, minél inkább megváltozik, annál inkább ugyanaz marad. Mindennek meg kell változnia, hogy minden a régiben maradhasson – mondta volt Metternich herceg is, és láthatólag igaza is volt.
– Ön úgy látja, hogy Tulsi Gabbard egy egészen egyedi, és így a többiek számára „lemásolhatatlan” elbeszélési móddal vált legnépszerű jelöltté. Az a tény, hogy a liberális média máris orosz ügynöknek, Aszad támogatójának, sőt titokban az alt-right, vagyis a Trump mögött is felsejlő szellemi áramlat emberének tartja, jelzi is a dráma mélységét. A rágalmazás, megbélyegzés, egyidejűleg az elhallgatás idehaza az SZDSZ politikai módszere volt, ez a szélső-baloldali garnitúra azonban 2010-ben kényszerűségből a paraván mögé bújt. Az USA-sajtó ennyire elmaradott lenne, hogy a Magyarországon 9 éve megbukott módszereket alkalmazza, a lejárt lemezt csikorgatja a nyilvánosságban?
– Mivel a világ annyira komplexszé vált, hogy minden valós, vagy inkább csak vélt tudásunk és információnk valamilyen „közvetítőn” keresztül jut el hozzánk, így a folytathatatlan mintázatok kikerülhetetlen megváltoztatása is e közvetítőn, tehát a média értelmező és tematizációs hatalmi diktátumain át válhat világossá, vagy maradhat takarásban. (A tematizációs hatalom mondja meg azt, hogy miről, az értelmező hatalom pedig azt, hogy mit illik gondolnia annak, akinek kedves az élete.) Ennek következményeként a világ egyre inkább a narratívák permanens globális háborújának színterévé válik, és ez nyilvánul meg a világ és benne az Amerikai Birodalom helyzetéről és jövőjéről, az eddigi beteg mintázatok megváltoztathatóságáról szóló verbális összecsapásokban. Ahogy az imént említettem, ebben a háborúban minden szereplő egy igen sajátos satuban van, mert egyfelől meg kell mutatni valóságos identitását és azt, hogy miként vélekedik a mintázatok átalakításáról. Másfelől viszont közben meg kell valahogy védenie magát a tömegpusztító fegyverként használt globális média kommandók támadásától is, ami viszont, legalább is részben rejtekezést igényel. Az identitás egyszerre történő felmutatása és eltakarása érthető módon lehetetlenné teszi azt, hogy bármelyik szereplő „tiszta” maradhasson. Mindez Donald Trumpra és demokratapárti kihívóira is igaz, nagyon leegyszerűsítve nincs „jó” amerikai elnök, legfeljebb „legkisebb rossz” amerikai elnök van. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy a két meghatározó párt, a demokraták és republikánusok esetében meg szinte értelmezhetetlen is különbségekről beszélni, hiszen mindkét párt a globális hatalmi rendszer puszta „hajtószíja” volt, van, és hogy lesz-e, nos, éppen ez a legdöntőbb kérdés. Ha ez így van, akkor ne vitassuk el egyik párt egyik elnökjelöltjétől sem azt a jogot, hogy feltételezzük, érti is a történelmi kihívást és becsületesen meg is kívánna felelni annak, de ez a kegyetlen „satu” mindenkit fogságban tart. (Legfeljebb azokat kellene talán kirekeszteni, akik, mint az egyik demokrata jelölt, a legócskább panelekkel próbálnak támogatást szerezni, hogy például ő azzal kezdené az elnökségét, hogy Trump után kihipózná az elnöki dolgozó szobát az Oval Office-t.) Roosevelt és Kennedy demokraták voltak, de aligha vitathatjuk el tőlük azt a képességet, hogy intellektuálisan és morálisan is volt reflexív viszonyuk ehhez a satuhoz. Kennedy elszántságát a satuval való szembeszegülésre élete és halála teszi valódi emberi és történelmi drámává. A két Bush pedig, bár republikánusok voltak, ám alig akadt gátlástalanabb végrehajtó náluk, ami a globalo-gazdi iránti lojalitást illeti. A Tulsi Gabbard elleni támadás-özön a globális liberális médiában azt látszik igazolni, hogy elbeszélési módját veszélyesnek (mármint a globális hatalmi komplexum által fenntartott hamis mintázatokra nézve veszélyesnek) vélik, és eleve diszkreditálni akarják. A hamis mintázatok mindenáron való fenntartásának egyik legfőbb pillérévé a Kína- és Oroszország-ellenesség vált, illetve mindazoknak az első számú közellenséggé tétele (így például Szíria és Irán), akik az Európa, Oroszország és Kína eurázsiai együttműködési rendszerét tartják a széteső Amerikai Birodalom utáni világrend alap-mintázatának. Gabbard azonban, és ezzel akár Donald Trump szövetségese is lehetne, érti a kihívás lényegét és a válasza is hasonló jellegű. Vagyis mindketten felismerni vélik a birodalom kikerülhetetlen bukását, és azt, hogy ezt követően az emberi lét számára egészen újfajta mintázatok fogják meghatározni a teendőket. És azt, hogy az új mintázatok létrejöttének elősegítése nélkül kezelhetetlen káoszba és önmegsemmisítésbe hullhat az egész emberiség. De Donald Trump esete azt is jelzi, hogy szándék és a tett nem mindig esik egybe
– Ön szerint Tulsi Gabbard, a mindössze 38 éves katonai „veterán” hölgy, szamoa származásával, hindu vallásával képes a globális uralkodó narratívával szembemenni. Mennyiben ludas ebben maga a globális uralkodó narratíva, amely extrém figurákkal próbálja megbuktatni a korábban bevált demokratikus mozzanatokkal hatalomra jutott indivíduumokat, láss akár két szomszédos államot is csak pár hónapra visszatekintve? Most egyfajta – bár sok szempontból rokonszenves – extremitás megy velük szembe.
– Kétségtelen tény, hogy Tulsi Gabbard eléggé „egzotikus” figura, európai ősök, és szamoai gyökerek, plusz hindu vallás, ez így valóban elég zavarosan hangzik, de ne feledjük, hogy milyen világban élünk. Hogy az „emberiség” mesterséges konstrukcióként való, a globális tőke-struktúrák üzemeltetés-technikai szempontjait követő, létrehozásával éppen a kulturális identitások mély-szerkezetét próbálták/próbálják szétzúzni. Megnyilatkozásaiból azonban az látszik felsejleni, hogy intellektuálisan és morálisan is érzékeli mindezt, és azt a beszorítottságot, amelybe a mai világban minden cselekedni kész politikai szereplő beleszületik. Javára írandó az is, hogy az összes elnökjelölt közül, beleértve a jelenlegi elnököt, Donald Trumpot is, a leginkább korrekt és emberséges tónust használja, ami igen ritka erény ma a politikai kommunikációban, ahol ez a gyengeség, a „lúzerség” jelének számít. Ami a katonai pályafutását illeti, ez szintén az egzotikumot fokozó, az amerikai politikai marketingben igen hasznos elem, mint ahogy az is hogy egy fotogén megjelenésű fiatal hölgyről van szó. Egy olyan világban, amelyet a globális média ural, a maga roppant erejű és rohamosan növekvő súlyú káprázatos látványtechnikájával, ahol a spektakularizácó, vagyis a végtelen erejű „látványosítás” mindent visz, ez nemcsak hogy nem meglepő, de egyenesen evidencia. A politika világa önfelszámoló módon azért silányulhatott önmaga paródiájává, mert a politika maga vált képtelenséggé. A globális politika egy láthatatlan és éppen ezért nem választható és nem „interpellálható” szuperstruktúra ellenőrzése alatt áll, a lokalitások politikai struktúrái valójában csupán a globális komplexum helytartói, akiknek mindössze annyi a feladatuk, hogy a globális akaratot hajtószíjként vigyék át a lokalitások „letermelendő” érték-mezőire. Aki, mint Donald Trump, és vélhetőleg talán Gabbard is, a saját lokalitásuk érték-mezőinek akár e szuperstruktúrával is szembeszegülni képes stratégiával való védelmét lennének hajlandók vállalni, mindig kockázatos útra lépnek, hisz sokkal nagyobb a bukás valószínűsége, mint a tartós mintázat-módosításra képes győzelemé.
– Ön úgy sejti: még az sem kizárt, hogy Donald Trump egy, a birodalmi és a nemzetállami Amerika jövőjét vele azonos értelmezési keretbe helyező demokrata párti jelölttel mérkőzhet meg majd. Ennek az értelmezési keretnek – az alt-right-on belül – egyik fontos eleme az úgynevezett „politikai korrektség” elutasítása. Mi baj van a politikai korrektséggel, a PC-vel? Hiszen éppen a mi beszélgetéseink bizonyítják, hogy miközben precízen betartjuk a PC előírásait, mégis hiánytalanul eljuttatunk minden fontos információt és gondolatot olvasóinkhoz. Azaz a rögeszmés PC-t jól szórakozva lehet kicselezni.
– A politikai korrektségnek nevezett jelenséghalmaz valójában egy alig titkolt globális vélemény-hatalmi diktatúra foglalata. Logikai képtelenség is egyúttal, hiszen a liberális közbeszélők általában a türelmes és udvarias beszédmódként definiálják a PC-t. Ehhez képest mégis azt látjuk, hogy legtöbbször az abszolút intoleráns elutasítás és/vagy gyűlölködő otromba gyanúsítgatás és fenyegetés az uralkodó a PC követői között. Nem képes a PC arra a liberális alapellentmondásra sem választ adni, aminek lényege az, hogy vajon a szabad vélemény-nyilvánítás, mint mély tiszteletnek örvendő alapjog miként egyeztető össze azzal az önkényes korlátozással, amit a PC magába foglal. Létrehozói és üzemeltetői nyilván azt remélik tőle, hogy segítségével elhallgattathatják, kiszoríthatják azokat az alternatív beszédmódokat (innen ered az Alt-Right kifejezés is), amelyek kellemetlen riválist jelenthetnek számukra. Bár hosszú távon szemlélve ez képtelen próbálkozás, de be kell látnunk, hogy rövidtávon képes olyan tragédiákat előidézni, amelyek akár visszafordíthatatlan veszteségekhez maradandó mintázatbeli torzulásokhoz vezethet. Ezért szerepelhetett már egy kurucnótában is az a megrendítő verssor, hogy Vezettessed magadat szembekötve, vakon, elfajult testvéridtűl csinált ál-utakon. Valami azonban ezen a téren is változóban van, globálisan és lokálisan egyaránt. Az egyre erősödő, bár egyelőre amorf, megformálatlan lázadás egyre indulatosabban feszegeti a PC véleményhatalmi ketrecének rácsait. Az meg még inkább reménykeltő mozzanat, hogy derűs iróniával semmibe vesszük a PC képviselőinek többnyire most már egyre súlytalanabb fenyegetéseit. Bár a legutóbbi időkig hajlamosak voltunk valós jelentőséget tulajdonítani megbélyegző szentenciáinknak, napjainkban ez eltűnőben van, hisz e megbélyegzések vagy súlytalanok, vagy éppen a megbélyegzők ellen fordulnak. Nincsenek illúzióim a politika világát illetően, de a PC által megbélyegző módon populizmusnak nevezett áramlat egyszerűen csak „ébredést” jelent. Ébredést abból a dermedt állapotból, amibe a globális véleményhatalmi diktatúra próbálta „tárolni” a világ lokalitásait, helyi társadalmait. Ez az ébredés persze nagyon keserű dolog, hisz szembesülni kell dermedt tehetetlenségünk minden pusztító következményével. Ám egyúttal mindez reményt is adhat arra nézvést, hogy talán lehet még visszafordulás erről a végzetes lejtőről. Sok más mellett a például Présház megszületése, és most már négy éve zajló kitartó türelmes és alázatos „aprómunkája” lassan meghozza gyümölcsét. A Préház sorsával kapcsolatban sokszor felidézem magamban Nisidzsima zen-mester szavait, ezért most talán ezzel zárnám mondandómat. Valós helyzetünk igen siralmas és csüggesztő, ám ugyanakkor igen derűs és reményteli is. Ez az élet valós természete. Minden helyzetben megtenni a tőlünk telhetőt. A végeredmény nem olyan fontos. Megtenni minden tőlünk telhetőt, ez minden, ami tőlünk telhet. Reményik Sándor szavaival szólva megtenni, amit s Ahogy lehet.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
