Az apa nagy ember.
Legalábbis a kisgyermek szemében biztosan. Hatalmas keze van, erős karja, mély hangja. Olyan dolgokat tud, amelyekre a gyermek még képtelen. Fel tudja emelni a magasba, megjavítja az eltört játékot, és ha éjszaka valami félelmetes nesz hallatszik, elég annyit mondania: „Ne félj, itt vagyok!”
Az apa tudja a dolgokat. Az apa erős. Az apának igaza van.
Vagy legalábbis egy ideig ezt hisszük róla.
Aztán egyszer történik valami.
Apa igazságtalanul szól. Türelmetlen lesz. Olyasmiért szidja meg a fiát vagy a lányát, amit az nem követett el. Vagy egyszerűen túl fáradt, túl ideges, túl sok gond nyomja a vállát, és a benne felgyülemlett feszültség éppen azon csattan, akit a legjobban szeret.
A gyermek elhallgat. Talán sír. Talán dacosan visszanéz.
Az apa pedig néhány perc múlva már tudja, hogy hibázott.
És most következik az a pillanat, amelyben valami nagyon fontos dől el.
Mit kezd egy férfi a saját tévedésével?
Sok férfi úgy nőtt fel, hogy az apja sohasem kért tőle bocsánatot.
Nem feltétlenül azért, mert rossz ember volt. Lehet, hogy szerette a családját, keményen dolgozott, gondoskodott róluk. De volt valami, amit nem tanult meg, mert neki sem tanította meg senki.
Hogyan mondja ki egy apa a gyermekének, hogy tévedett?
Hiszen az apa a tekintély. Ő szabja meg a határokat, ő nevel, ő mutat példát. Hogyan ismerhetné el, hogy hibázott, anélkül, hogy ezzel aláásná a saját szavának súlyát?
Pedig talán éppen itt tévedünk.
Mert a tekintély nem ugyanaz, mint a tévedhetetlenség.
Az egyik tiszteletet ébreszthet. A másik legfeljebb félelmet, vagy idővel keserű csalódást.
Egy gyermek előbb-utóbb úgyis rájön, hogy az apja nem mindenható. Hogy vannak dolgok, amelyekhez nem ért. Hogy néha fél, néha bizonytalan, néha rosszul dönt.
A kérdés nem az, hogy ez kiderül-e.
Hanem az, hogy amikor kiderül, milyen férfit lát maga előtt.
Olyat, aki mindenáron megvédi a saját igazát?
Vagy olyat, aki képes megállni, szembenézni önmagával, és kimondani:
– Bocsáss meg, fiam. Nem volt igazam.
Vagy éppen:
– Bocsáss meg, kislányom. Igazságtalan voltam veled.
Hadd meséljek el valamit a saját életemből.
A nagyobbik fiam, Máté, még egészen kicsi volt, talán négy-öt éves. Egyik nap biciklizni szeretett volna. Akkoriban még nem mehetett egyedül, szüksége volt rám.
Úgy emlékszem, megígértem neki, hogy elmegyünk, de valahogy elfeledkeztem róla. Más dolgokkal foglalkoztam, telt az idő, és a biciklizés elmaradt.
Máté nem rendezett jelenetet. Nem követelőzött, talán még csak nem is panaszkodott.
Én azonban később ráébredtem valamire.
Ez a kisfiú számított rám. Várta, hogy együtt töltsünk egy kis időt, én pedig megfeledkeztem róla. Lehet, hogy nem mondta ki, de ettől még csalódást okozhattam neki.
És akkor úgy éreztem, tartozom neki valamivel.
Nem csupán az elmaradt biciklizéssel.
Hanem egy bocsánatkéréssel is.
Odamentem hozzá, elmondtam, hogy sajnálom, amiért megfeledkeztem az ígéretemről, és bepótoltuk, ami elmaradt.
Apróság, igaz?
Egy apa bocsánatot kér a kisfiától, aztán elmennek biciklizni.
Számomra mégis meghatározó élmény lett.
Mert abban a pillanatban valami olyasmit adtam a gyermekemnek, aminek a jelentőségét talán akkor még magam sem értettem teljesen.
Tiszteletet.
Ugyanolyan komolyan vettem az ő csalódását, mint ahogyan a sajátomat vettem volna. Nem gondoltam, hogy azért, mert ő kicsi, az érzései is kisebbek. Nem bújtam el az apai tekintély mögé.
És úgy éreztem, ettől nem lettem kevesebb a szemében.
Éppen ellenkezőleg.
Mintha ő maga is megnőtt volna egy kicsit.
Ez az élmény engem is megerősített abban, hogy érdemes odafigyelnem azokra a gyermeklélektannal foglalkozó szakemberekre, akik a gyermek személyiségének, érzéseinek és méltóságának tiszteletét hangsúlyozzák. Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás gondolatai sokat jelentettek számomra.
Évekkel később kaptam Mátétól egy különös visszajelzést.
Már késő kamaszkorában járt, amikor többször is elmondta, hogy mennyire másnak lát engem, mint a barátai apját.
Arról beszélt, hogy sok barátjának az apja rengeteget prédikál. Meg akarják mondani a gyermekeiknek, hogyan éljenek, mit gondoljanak, milyen erkölcsi és világnézeti keretek között mozogjanak. Mintha a saját életük tapasztalataiból felépített világot változtatás nélkül szeretnék továbbadni.
Csakhogy a gyermekeik közben felnőnek.
Saját gondolataik, saját értékeik, saját álmaik lesznek. És ha az apa ezt nem tudja elfogadni, könnyen előfordulhat, hogy miközben egyre erősebben próbálja magához kötni őket, valójában egyre távolabb taszítja őket önmagától.
Máté szavai sokat jelentettek nekem.
Nem azért, mert tökéletes apának tartanám magam. Távolról sem vagyok az. Hibáztam, és bizonyára ma is hibázom.
Hanem azért, mert úgy éreztem, valamit talán mégis sikerült jól csinálnom.
Nem csupán nevelni akartam a fiaimat. Megismerni is őket.
Mátét és Bálintot egyaránt arra szerettem volna bátorítani, hogy próbálkozzanak. Merjenek dönteni, néha kockáztatni, és tanuljanak abból, amit átélnek.
Persze ennek ára is lehet. Voltak fájdalmas tapasztalataik, és bizony én sem hoztam mindig jó döntéseket.
De nem szeretném, hogy a hibáink örökre fogva tartsanak bennünket.
Hiszek abban, hogy a tapasztalatból tudás, a tévedésből bölcsesség születhet. Hívő emberként különösen közel áll hozzám Pál apostol gondolata, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válhat.
Ez nem ment fel bennünket a felelősség alól. Nem teszi jóvá a rossz döntést. De reményt ad ahhoz, hogy a kudarcaink után is továbbinduljunk.
Az apaság egyik legnehezebb feladata talán éppen ez: megtanulni, mikor kell vezetni, és mikor kell elengedni a gyermekünk kezét.
Nem azért, mert már nem szeretjük.
Hanem mert szeretjük annyira, hogy a saját útját járhassa.
És talán akkor tettünk valamit igazán jól, ha felnőttként is szívesen visszajön hozzánk.
Nem azért, mert kötelessége.
Hanem mert jó velünk lennie.
De térjünk vissza ahhoz a bizonyos egyszerű mondathoz.
– Bocsáss meg.
Talán különös, de ebben a két szóban rengeteg férfierő van.
Mert bocsánatot kérni nem mindig könnyű.
Ahhoz először le kell győznünk valakit: önmagunkat.
A büszkeségünket. A sértettségünket. Azt a belső hangot, amely azt suttogja, hogy ha most engedünk, elveszítünk valamit.
Pedig mit veszítenénk?
A tévedhetetlenség látszatát?
És mit nyerhetünk?
A gyermekünk bizalmát. A társunk tiszteletét. A saját lelkiismeretünk nyugalmát.
Amikor egy apa őszintén bocsánatot kér, nem csupán a saját hibáját ismeri el. Valami mást is mond a gyermekének:
Fontos vagy nekem. Az érzéseid számítanak. Nem azért van igazam, mert nagyobb és erősebb vagyok nálad. És ha megbántalak, azért nekem is felelősséget kell vállalnom.
Ez a tanítás sokkal mélyebbre juthat, mint száz erkölcsi prédikáció.
A fiunk számára példát mutathatunk arra, hogyan vállalhat felelősséget férfiként a saját tetteiért.
A lányunk számára pedig arra, hogy a szeretet és a tisztelet összetartozik. Hogy egy férfi szeretete nem jelenti azt, hogy mindent el kell tűrnie tőle. Hogy joga van az érzéseihez, a határaihoz, és ahhoz is, hogy elvárja: aki megbántotta, vállalja ezért a felelősséget.
És mindkét gyermekünk megtanulhat valami nagyon fontosat:
A szeretet nem tesz bennünket tévedhetetlenné. De felelőssé tesz azért, ahogyan bánunk egymással.
Van azonban egy másik kapcsolat, amelyben a férfi bocsánatkérésének ugyancsak nagy jelentősége lehet.
A párkapcsolat.
Hány nő panaszkodik arra, hogy a férje vagy a párja egyszerűen képtelen kimondani: „Sajnálom, nem volt igazam”?
Hogy inkább magyarázkodik. Eltereli a szót. Megpróbálja bebizonyítani, hogy tulajdonképpen nem is történt semmi. Vagy napokig hallgat, míg végül a vita valahogy magától elcsendesedik.
És persze mindez nem kizárólag férfiakra jellemző. Nők is lehetnek büszkék, makacsok, igazságtalanok. Ők is nehezen ismerhetik el a tévedésüket.
De most férfiként szeretnék a férfiakhoz szólni.
Miért olyan nehéz néha kimondanunk, hogy hibáztunk?
Talán mert a bocsánatkérést vereségnek érezzük.
Mintha egy párkapcsolati vita mérkőzés lenne, amelyben az egyik félnek győznie, a másiknak veszítenie kell.
Pedig ha szeretjük egymást, akkor nem ellenfelek vagyunk.
Nem az a cél, hogy én győzzek feletted.
Hanem hogy a kapcsolatunk ne veszítsen.
Milyen sokat jelenthet néha egy egyszerű mondat:
– Ne haragudj. Türelmetlen voltam veled. Nem érdemelted meg.
Nem kell hozzá térdre borulni. Nem kell önmagunkat megalázni. Nem kell férfiként kisebbnek éreznünk magunkat.
Éppen ellenkezőleg.
Ahhoz, hogy egy férfi őszintén bocsánatot kérjen, szüksége van valamire, amit oly sokszor emlegetünk a férfiasság kapcsán.
Bátorságra.
Arra a bátorságra, hogy ne bújjon kifogások mögé. Hogy ne másokat hibáztasson. Hogy vállalja önmagát a hibáival együtt.
Itt azonban szeretnék megállni egy pillanatra.
Mert könnyen félreérthető lenne mindaz, amit eddig írtam.
A férfi felelősségvállalása nem jelentheti azt, hogy mindig neki kell engednie. Hogy minden vita végén neki kell békülnie, neki kell elnézést kérnie, neki kell helyrehoznia mindent.
A férfi nem a kapcsolat örökös bűnbakja.
Őt is meg lehet bántani. Vele is lehet igazságtalanul bánni. Az ő érzései is számítanak.
És bizony neki is jóleshet, ha a párja egyszer odalép hozzá, megérinti a vállát, és azt mondja:
– Ne haragudj. Igazságtalan voltam veled.
Nem gyengeség ezt igényelni.
Nem férfiatlanság arra vágyni, hogy a társunk elismerje, ha fájdalmat okozott nekünk.
A kölcsönös tisztelet nem működik egyetlen irányban.
Éppen ezért a bocsánatkérés nem lehet a másik fél feletti hatalomgyakorlás eszköze sem. Nem követelhetjük ki pusztán azért, hogy győztesnek érezzük magunkat. És nem várhatjuk el a társunktól, hogy olyanért is bocsánatot kérjen, amit nem követett el.
Egy jó kapcsolatban nem az kér bocsánatot, aki gyengébb. Hanem az, aki hibázott.
És ez mindkettőnkre igaz.
Van azonban a bocsánatkérésnek egy másik oldala is.
Nem lehet eszköz arra, hogy megszabaduljunk a saját lelkiismeret-furdalásunktól.
Nem várhatjuk el a gyermekünktől vagy a párunktól, hogy azonnal megöleljen, megvigasztaljon, és biztosítson bennünket arról, hogy semmi baj.
Lehet, hogy még fáj neki, ami történt.
Lehet, hogy időre van szüksége.
És az is lehet, hogy egy bocsánatkérés önmagában kevés. Különösen akkor, ha ugyanazt a hibát újra és újra elkövetjük.
Az igazi bocsánatkéréshez hozzátartozik a változás szándéka, és lehetőség szerint maga a változás is.
Nem elég azt mondanom, hogy sajnálom, amiért kiabáltam veled, ha holnap ugyanúgy kiabálok.
Nem elég megígérnem, hogy jobban figyelek rád, ha utána ismét közönyös maradok.
A bocsánatkérés nem varázsige.
Hanem egy folyamat kezdete lehet.
Annak a folyamatnak, amelyben megpróbálunk jobb emberré válni annál, akik tegnap voltunk.
Vannak mondatok, amelyek húsz, harminc vagy negyven év után is kimondásra várnak.
Egy felnőtt fiú vagy lány talán már régen elköltözött. Saját családja van, saját élete, saját gondjai. Lehet, hogy az apjával jó a kapcsolata. Lehet, hogy csak ünnepekkor találkoznak. És az is lehet, hogy hosszú évek óta valami kimondatlan fájdalom áll közöttük.
Az apa pedig egyszer csak ráébred, hogy vannak dolgok, amelyeket másképpen kellett volna csinálnia.
Többet kellett volna játszania velük.
Kevesebbet kritizálnia.
Gyakrabban megölelnie őket.
Talán nem kellett volna annyira szigorúnak lennie. Vagy éppen jobban oda kellett volna figyelnie arra, amikor valamelyik gyermeke segítséget kért.
És ilyenkor könnyű azt mondani: már késő.
De biztosan késő?
Nem ígérhetem, hogy egy bocsánatkérés mindent helyrehoz. Nem minden seb gyógyul be, és nem minden kapcsolat állítható helyre.
De azt hiszem, amíg két ember között lehetséges a párbeszéd, addig a kimondott igazságnak is lehet helye.
Talán egy felnőtt embernek is sokat jelenthet, ha egyszer meghallja az apjától:
– Sok mindent elrontottam. Akkor nem értettem, amit ma már értek. Sajnálom.
És talán az idős apa is megszabadulhat valamitől, amit évtizedeken át cipelt magával.
Nem a felelősségtől.
Hanem attól a kényszertől, hogy mindig igaza kellett legyen.
A férfiasságról szóló vitákban sok szó esik erőről, határozottságról, vezetésről és tekintélyről.
Ezek fontos dolgok lehetnek.
De szeretném, ha néha arról is beszélnénk, hogy az erő nem csupán abban mutatkozik meg, amit másokkal szemben képesek vagyunk megtenni.
Hanem abban is, amit önmagunkkal szemben.
Képes vagyok-e megfékezni az indulataimat?
Képes vagyok-e elismerni a tévedésemet?
Képes vagyok-e lemondani arról, hogy egy vitában én mondjam ki az utolsó szót?
Képes vagyok-e a gyermekem vagy a társam szemébe nézni akkor is, amikor nem büszke lehetek magamra, hanem szégyellnem kell a viselkedésemet?
Mert férfiként nem csupán azzal tanítok, ahogyan győzök.
Azzal is tanítok, ahogyan veszítek.
Ahogyan elviselem, ha nincs igazam.
Ahogyan helyrehozom, amit elrontottam.
És ahogyan bánok azokkal, akik megbíznak bennem.
Talán egyszer a fiam vagy a lányom már nem fog felnézni rám úgy, ahogyan kisgyermekként tette.
Hiszen felnő. Megismeri a hibáimat, a gyengeségeimet, a korlátaimat.
De remélem, hogy lesz valami, amit akkor is megőrizhet.
A tiszteletét.
Nem azért, mert az apja mindig erős volt.
Hanem mert amikor gyengének bizonyult, volt bátorsága ezt beismerni.
És talán a nő, akit szeretek, ugyanezt az embert látja majd bennem.
Nem egy tévedhetetlen férfit.
Hanem olyat, aki szeretné jól szeretni őt. Aki néha hibázik, de nem menekül el a felelősség elől.
Mert egy férfi nem attól nagy, hogy sohasem hajtja meg a fejét.
Hanem attól is, hogy tudja, mikor kell.
– Bocsáss meg.
Néha ennyivel kezdődik valami egészen új.
Hétköznapi férfiasság – Mert az igazi erő sokszor a legcsendesebb pillanatokban mutatkozik meg.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
