Mars és Érosz gyakran jártak kéz a kézben, tekintve, hogy a háború és a prostitúció, mondhatni, egyidős az emberiséggel. A legújabb korban a hadseregek már központilag is törekedtek a testi örömöket nyújtó szolgáltatások szervezett keretek közé szorítására. A Nagy Háború már kitörése után néhány héttel, korábban soha nem látott méreteket öltött: a hadviselő felek milliós tömegeket soroztak be és küldtek a hadszínterekre. 1915 elejétől a kezdeti mozgóháború a legtöbb fronton állásháborúvá alakult át. Kézenfekvő volt, hogy a több hét vagy hónap után a lövészárkokból rövid időre kiszabaduló, a nők társaságát nélkülöző katonák ösztönösen feléledő vágyaikra a legközelebbi tábori vagy tartalék bordélyban találjanak gyógyírt.
Az osztrák–magyar hadvezetés hamar felismerte az ilyen célú létesítmények létrehozásának a hasznosságát. Elsősorban azért, mert a háború idején rohamosan terjedő különböző nemi betegségek (kankó, vérbaj, lágyfekély) ellen a legkönnyebben így lehetett védekezni. A bordélynők egészségi állapotát ugyanis orvosilag szigorúan ellenőrizték, és a katonák is csak a rigorózus előírások betartása mellett vehették igénybe az intézmény szolgáltatásait. A fronton harcolók hadrafoghatóságának megőrzése, valamint a járványok elkerülése elemi érdeke volt a hadvezetőségnek.
A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság 1915 nyarán kiadott egy nyolc pontból álló, a tábori és a tartalék bordélyokra vonatkozó szervezeti szabályzatot, amelyet gépelt változatban, széles körben terjesztettek a szárazföldi haderő csapatainál. A k. u. k. katonai adminisztráció a következőket határozta meg: a sorszámmal ellátott tábori és tartalék bordélyok a tábori hadsereg integráns részét képezték.
Céljuk a tisztek és a legénység szexuális igényeinek a kielégítése, valamint a hátországból bevonult pótalakulatok szexuális felvilágosítása, továbbá a homoszexuális hajlamok és az onanizáció korlátozása volt. Mindegyik gyalog- és lovashadosztály-parancsnokságnál egy-egy tábori, az egyes fontosabb hadtápállomásokon, várakban, erődített helyeken pedig szükség szerint tartalék bordélyokat hoztak létre. A katonai egészségügyi intézmények, amelyek vöröskeresztes nővéreket is alkalmaztak, nem kaptak tábori bordélyt.
A tábori nyilvánosházak legfelsőbb szintű vezetését az osztrák–magyar haderő tábori bordélyügyeinek főnöke látta el, aki a közös Hadügyminisztérium segédközegeként ténykedett, és udvari tanácsosi címet viselt. A hadsereg- (hadtáp) főparancsnokságon helyettese a tábori bordélyok főfelügyelője volt, az egyes parancsnokságokra pedig egy-egy tábori bordélyfelügyelőt osztottak be. A tábori nyilvánosházak élén egy-egy igazgató állt, akinek alárendeltségébe csoportvezető, valamint tisztviselők és gyakornokok tartoztak.
Az alcsoportokat rangosztályba nem sorolt havidíjasok (1. és 2. osztályú örömlányok) alkották, és úgynevezett törzs kurtizánok irányították. Segédközegként egy, hivatalosan is „madám” elnevezést viselő hölgy segítette a munkájukat. A tábori bordélyok tisztviselői külön állományt képeztek. Őket hiány fellépte esetén átmenetileg olyan tisztekkel pótolhatták, akik impotenciájukat hivatalosan igazolni tudták.
Az intézmények működésére vonatkozóan általános alapelvként fogalmazták meg, hogy egy tiszti örömlány 24 óra leforgása alatt átlagosan hat, egy legénységi pedig 12 alkalommal szolgálhatta ki az „igényjogosultakat”. A legénységi állományúak minden alkalommal 15, a főtisztek 30, a törzstisztek 60, a tábornokok pedig 120 percig vehették igénybe a lányok szolgáltatásait.
Az aktus során a csukaszürke színű, „14/15 mintájú”, „Neosalversan” márkájú, eltéphetetlen tábori óvszert kellett használni, amelyért a madámnak 20,3 fillér volt fizetendő. Mivel az óvszer – amelyre a hátországban is megnövekedett kereslet mutatkozott – utánpótlása Párizsból a háború miatt szinte lehetetlen lett volna, ezért nagymértékű takarékosságra és a túlságosan heves használat következtében történő gyors elhasználódás veszélyére figyelmeztettek a szabályzat írói.
A tábori nyilvánosházak női személyzetét három csoportba sorolták: tiszti, továbbá 1. és 2. osztályú legénységi örömlány kategóriába. Az utóbbit lövészároklotyónak nevezték. Az alkalmas hölgyeket egy hátországbeli prostituáltavató bizottság választotta ki, az állományt belőlük töltötték fel, és a későbbi kiegészítés is így történt. Valamennyi hadtest területén működött mozgóbizottság. Az avatási bizottság által a három közül valamelyik kategóriába ajánlott lányok a tábori és a tartalék intézményekhez kerültek.
A tisztek számára fenntartott és az „elhasználódás” miatt már nem megfelelő teljesítményt nyújtókat az 1. osztályú legénységi kurtizánok csoportjába sorolták át. A 2. osztályú legénységi örömlányokat kizárólag a rendfokozat nélküli katonák számára tartották, és a tervek szerint a háború folyamán lehetőség szerint az 1. osztályú legénységi kolléganőik soraiból egészítették ki. Amikor a lövészároklotyó már nem felelt meg a céloknak, a bal farpofáján fordított császári billoggal kellett ellátni, „kiselejtíteni” és a legközelebbi kínálkozó alkalommal alaposan megfertőzve az ellenséghez átjuttatni.
A katonai regulákat követő kéjhölgyeknek csukaszürke, a vöröskeresztes ápolónők egyenruhájának szabását követő tábori öltözetet írtak elő. Ehhez egy 8 cm széles, gumiszegélyű fekete karszalagot viseltek. Fehérneműként a professzor dr. Jäger rendszerű normál fehérneműt határoztak meg, a tiszti örömlányoknak a legfinomabb minőségű fekete félselyem harisnyával, a legénységi szajháknak közepes minőségű vörös pamutharisnyával. A harisnyakötők ezzel megegyező színűek voltak. „Szolgálati működés” közben a ruházatot teljesen vagy részben le lehetett vetni, figyelni kellett azonban a megóvására. A tiszti kurtizánok közül azok, akik előképzettségüknél fogva képesek voltak arra, hogy tábornokokra különös hatást gyakoroljanak, fekete harisnyájukon vörös nadrágpaszományt (lampaszt) viselhettek ismertetőjegyként.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
