A ma élő legnagyobb filozófus, Alekszandr Dugin mondta pár éve: az ellenség elvette szavainkat, így nagyon nehéz a harc, mert az alapvető szavakat is magyarázni kell, visszaállítva azok jelentését.
Ilyen a “demokrácia” és a “diktatúra” is.
Az ókorban a diktátor jelenthetett pozitívumot és negatívumot is.
A rómaiak diktátor (dictator) alatt olyan vezetőt értettek, aki teljhatalmat kapott valamely rendkívüli körülmény miatt. A szó jelentése: “szabályalkotó”, “parancsoló”. Az első római diktátor Titus Larcius volt i. e. 501-ben. Ennek előzménye: 508-ban Róma eltörölte a királyságot, köztársasági államformát vezetett be, ami ellen a királyság hívei fellázadtak. A köztársaság elleni belső és külső ellenséggel szembeni hatékony fellépés érdekében Róma vezetői úgy döntöttek, szüneltetik az normális államrendet, helyette minden hatalmat egyetlen ember, a kor egyik sikeres hadvezére, Titus Larcius kezébe adnak át, 6 hónapra. Végül Titus nem tudta elvégezni a feladatot, így idő előtt lemondott, visszaadva a hatalmat az alkotmányos szerveknek, majd maga a veszély csak 5 évvel később lett elhárítva, a második római diktátor által, aki katonailag végleg legyőzte a királyságpártiakat (Regillus tavi csata, a tó mára kiszáradt, a helye ma Frascati kisvárosban van, a mai Róma agglomerációjában).
A görög gyakorlatban a “diktátor” (τύραννος) már egyértelműen negatív jelentéssel bírt, olyan embert jelent, aki egymaga teljhatalommal rendelkezik, s e hatalmát nem a közösség érdekében gyakorolja. Már a jelentése is ez: zsarnok. (Ha ugyanis teljhatalmú vezető, de a közösség érdekében uralkodik, az nem diktátor, hanem király – βασιλεύς.).
A “demokrácia” eredeti és fő jelentése: a közösség saját magát irányítja. Már az ókorban rámutattak ennek képtelenségére:
- a közösség nem rendelkezik kellő tudással saját ügyei intézésére,
- továbbá emiatt kontraszelekció is kialakul: a hatalmi pozíciókra a közösség nem az alkalmasokat választja meg, hanem a legjobb demagógokat, a legügyesebb csalókat,
- a közösség nem képes hosszú távon gondolkodni, mindig a rövidtávú érdek győz,
- mindezek miatt a közösség zuhanni kezd, aminek eredménye káosz, ami aztán kitermel egy erős egyéniséget, aki megszünteti a demokráciát – jó esetben ez egy király lesz, rossz esetben egy zsarnok,
- ha a közösség zuhanása lassú, nem annyira látványos, akkor pedig az egész rendszer lassan rejtett oligarchiává/timokráciává alakul át, ahol a leggazdagabbak megveszik a közösség tagjainak szavazatát, azaz a demokrácia csak dísz lesz.
A modern elméletalkotók persze tudták ezt, ezért lett a “liberális demokrácia” koncepciója, ahol a többség nem rendelkezik teljhatalommal, a közhatalom részekre van osztva, s eleve a közhatalom nem jogosult mindenben dönteni, azaz a civil szféra rendkívül erős.
Csak hát természetesen ez képtelenség. A “liberális demokrácia” eleve, kezdettől beleesik az oligarchia – jó esetben a timokrácia – állapotába.
A valóságban a kínai “kommunista” rendszer közelebb áll az ókori demokráciához, mint az amerikai liberális demokrácia.
A liberális demokrácia az, hogy a hatalmat eleve kiszervezi, azaz a közösség által nem választott és nem ellenőrzött tényezők birtokolják a hatalom nagy részét, a választott vezetők pedig csak egy kisebb részét, azt is olyan módon, hogy szinte képtelenség bármilyen lényegi változtatást keresztülvinni.
Ehhez képest a kínai rendszer jobb: ott a vezető pozíciókban lévők ténylegesen is a hatalom birtokosai, nincs rejtett csoport.
Persze Biden nem diktátor, hiszen a diktátorság kötelező eleme a teljhatalom, neki pedig nemhogy teljhatalma, de hatalma sincs. Tényleges hatalma kb. annyi, mint Charles angol királyé: szabadon dönthet, hogy rezidenciája kertjébe milyen virágok kerüljenek elültetésre.
Biden csak egy csicskás, egy báb.
Mindenesetre az ókori görögök nagyon meglepődnének a mai nyugati renden: hogy a közösség nem rendelkezik saját maga felett hatalommal egy sor fontos területen, s erre még büszke is a rendszer!
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
