A járási székhelyre, évtizedeken át
Nagykapos és Királyhelmec környékének lakossága hosszú-hosszú évtizedeken át békésen elzarándokolt a járási székhelyre minden szükséges hivatalos dokumentumért, kétszer is: egyszer kérvényezni, egyszer átvenni. Nem volt az olyan sok: személyi igazolvány, útlevél, jogosítvány. Autópapírok, természetesen, de inkább csak egyszer az életben. (Akkor még nem cseréltünk ötévenként kocsit.)
Minden ilyen utazás egyben családi kirándulásnak is számított, melynek során az utazók rokonaiktól terjedelmes bevásárlólistát is kaptak. Ezen autóalkatrésztől valódi műszálas selyemharisnyán át gyerekszánkóig sok minden szerepelt. Ugyanakkor lehetőség nyílt arra is, hogy a Darexban, avagy Tuzexban a feketén beváltott „boniért” szert tegyünk életünk első nyugati farnernadrágjára is.
Az úgynevezett bársonyos úgynevezett forradalom után más szelek kezdtek fújdogálni. A hivatalos szervek egyrészt hajlandóak voltak beismerni, hogy kész iratokat postán is lehet kézbesíteni. Ráadásul valószínűleg anélkül, hogy az ellenséges kapitalista ügynökök ezeket felbontanák és az így nyert adatok birtokában tovább bomlasszák országaink megszokott rendjét.
Tíz évvel ezelőtt megnyílt a nagykaposi okmányiroda is és a nyitás után kígyózó hosszú sorok bizonyították, hogy már nem mindenki tartja élete nagy kalandjának Az Utazást A Járási Székhelyre. Inkább spórolják meg azt az akár száz kilométeres utazást, még ha várakozni is kell egy kicsit, farmert meg már úgyis kapni mindenütt.
Ráadásul időközben történt némi közigazgatási átszervezés, melynek következtében az eddig egy tömbben, a terebesi járásban élő magyar anyanyelvű lakosság kettéosztódott: egy része a nagymihályi járásba került. Ez látszatra nem sok mindenen változtatott, de az osztódás az osztódás, mindig megvannak a maga következményei.
Az egyik az, hogy a Bodrogköz legtávolabbi részletei, konkrétan Tiszacsernyő vidéke olyan messzire esett az új járási székhelytől, hogy az ottaniak is Nagykaposra kezdtek járni. Ennek ellenére a viszonylag közeli, gyors ügyintézés következtében, hogy is mondjam csak, kissé” állampolgárabbnak” érezhettük magunkat.
Bekövetkezett egy olyan állapot, hogy az irodában naponta száz, de nyáron, az útlevelek miatt akár kétszáz kliens is várakozott türelmesen. Mivel az új dokumentumok kérvényezése és átvétele mindössze egy nap, csütörtökönként, nyolctól tizennégy óráig történt, ezt a tömeget az iroda már nem győzte. Önként adódott a megoldás, tudniillik, hogy jó lenne, ha az ügyintézés hetente nem csak egy nap zajlana.
A város önkormányzata, a többi település önkormányzatával természetesen egyetértésben, lépett. Kérelmet nyújtottak be az illetékes (belügy) minisztériumhoz. Mindez tavaly ősszel történt, és a válasz – ebben az esetben tényleg túlzás nélkül mondhatjuk – mindenkit meglepett.
A belügyminisztérium hosszabbítás helyett november elsejei hatállyal teljességgel megszüntetni kívánta az iroda tevékenységét. A megokolás szerint egyrészt zajlik a „konszolidáció”, ami nagyjából azt jelenti, hogy már megint rólunk akarnak lehúzni még egy bőrt amiatt, amit mások el… baltáztak. Na, ezt legalább már megszoktuk, kormányoktól függetlenül.
A további megokolás már kevésbé érthető. „Elöregedett, problémás, szervizigényes technikai berendezés.” Kérem szépen, egy adófizető állampolgárnak ehhez mi köze? Dobjunk össze mi magunk egy új, problémamentes, javítást csak ritkán, vagy soha nem igénylő berendezésre? A spórolás érthető, noha fogyasztói világban nem divat. Aki nem takarékoskodik, annak előbb- utóbb felkopik az álla, tartja a régi tapasztalat, de tényleg mindig pont lentről kell kezdeni?
„Az elvégzett munkafolyamatok száma a ráfordított költségekkel összehasonlítva nem indokolja az intézmény működésének további fenntartását.” Ha sikerült átrágni magunkat a hivatalos bikkfanyelv csodálatos kacskaringóin, felfoghatjuk: nem éri meg. Napi száz-kétszáz kliens esetében? Biztos, hogy a többi helyen több az ügyfél, vagy gyorsabban intézkednek, ezáltal több profitot termelnek? Biztos, hogy egy állami szervezet feladata csak és kizárólag a nyereségtermelés? Ilyen alapon a vasúti személyszállítás szinte teljes egészét, nemkülönben az autóbuszjáratok egy részét is meg lehetne szüntetni.
Az indoklás további részében szerepel még a „nem megfelelő feltételek a személyi adatok védelméhez”, „zajos munkakörnyezet”. És a „kommunikációs akadály a magyarul beszélő ügyfelekkel.” Nos, az első nyilvánvalóan nem a mi dolgunk. A másodikon, a tapasztalatok szerint csakúgy segít az ajtók bezárása, mint szép nagy fülvédők használata, ha már ennyire kényes az alkalmazottak nyilván természettől adott audio-túlérzékenysége.
A harmadiknál azért álljunk meg egy szóra. Épp most rángatnak elő holmi ócska dekrétumokat és csak a cirkusz van belőle, mindkét oldalon. Durvul a választási kampány. És persze mindennapi tapasztalat, hogy egy szlovák nyelvű hivatalban elég, ha két ügyfél vált egy pár szót egymás közt – magánügyekről – magyarul, már éreztetik vele.
Nem, dehogy, elintézik az ügyét azért. (Annyira nem bátor senki.) Csak például az illetékes hivatalnok a szükségesnél keményebben csapja oda a pecsétet. Vagy éppen az iratcsomót, valami érthetetlent dünnyögve az orra alatt. Ha gyerek is van jelen, elmaradhatatlan a „És már tud szlovákul?” kérdés. Mint ahogy bátorkodik ezt megkérdezni egy eladónő is a textilboltban, sőt, felszólít, hogy „Most úgy, hogy én is értsem.”
Mindezek ellenére a sokéves tapasztalatok szerint ezek nem túl gyakori esetek. Pontosan olyan gyakoriak, mint a hasonló habitusú emberek ezen az oldalon. Vagy a másikon, nézőpont kérdése. Csak éppen a huszonegyedik században, Európában… ahol olyannyira egyenjogú mindenki… mint a pinty…ennyire kendőzetlenül nem kéne kimondani… Vagy legalább valahogy becsomagolni, körülírni, ködösíteni…
Azt ugyanis nagyon könnyen megtörténhet, hogy egy hátrányos helyzetű valaki, aki eddigi életében iskolába alig járt, és csak egy szűk, napról napra ismétlődő környezetben mozgott, nemigen beszél államnyelvül. Ennek ellenére, mint annyian mások, mégis ki akar jutni Angliába. Például azért, mert ott állítólag még őt is emberszámba veszik. Ebben a hivatalban kommunikációs nehézségek esetében senki senkin nem segít, az már egyszer biztos. Kivéve a biztonsági őrt. Ő az, aki segít és fordít, bárkinek, oda-vissza. Nem biztos, hogy ez az ő dolga lenne.
A nemzeti bürokrácia bikkfalogikájából eszerint az következik: ha bezárnak egy hivatalt, egy csapásra megjavul az ott élők nyelvtudása. Vagy netán, ha elautóznak – elbuszoznak ötven-száz kilométerre, a várakozási időt okvetlenül valamelyik nagy nemzetébresztő népszerű alkotásának tanulmányozásával ütik agyon. Esetleg egy csapásra elfelejtik az anyanyelvüket.
Muszáj hinnünk abban, hogy még mindig a normálisak vannak többségben. Mindkét oldalon, választási kampány ide vagy oda. (Noha bizonyos jelek másra utalnak.) Igen súlyos, már- már amatőr hiba fontos, szükséges, népszerű intézményeket megszüntetni bármilyen indokkal, de különösen mesterségesen kiagyalt kommunikációs nehézségekkel. (E nehézségek megszüntetése érdekében kommunikációt javasolnék. Bizonyítottan segít.)
A nagykaposi iroda jelenleg „kompromisszumos” üzemmódban működik. Új jogosítvány, személyi, útlevél igénylése megint lehetséges, egy nap egy héten, csütörtökön, nyolctól délután kettőig. Noha az alvó oroszlán bajuszát nem szokás ráncigálni, az illetékesek ismét kérelmezni kívánják a hivatali órák kibővítését.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Illusztrációs felvétel (a szerző felvétele)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
