Karácsony ünnepe minden esztendőben különös, szelíd fénybe borítja az emberi szívet. Mintha a világ rohanása egyszerre lassulna le, és a csendben felfeslene valami mélyebb igazság: hogy életünk legfőbb alapja nem a teljesítmény, a siker, a birtoklás, hanem a szeretet. Az a szeretet, amelyet nem mi találtunk ki, és nem mi tartunk életben – hanem amely megelőz bennünket, körülvesz minket, és Betlehem éjszakáján testet öltött. Szent János evangélista szavaival: „Isten szeretet.” (1Jn 4,8)
És ez a szeretet nem maradt láthatatlan, hanem emberi arcot vett fel, hogy mi is megtanuljuk: a szeretet nem eszme, nem elvont erkölcsi törvény, hanem személy, aki közel jön, megszólít, és az életünket átformálja.
Karácsony idején az emberek lelassulnak, megállnak egy pillanatra, és a szívükben megszületik a vágy, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, önmagukhoz, és Istenhez.
A szeretet ünnepe ez, amely nem csupán egy érzés, hanem egy valóságos erő, amely képes átformálni az életünket. A karácsony fénye nemcsak a gyertyákban, a díszekben vagy az ajándékokban ragyog, hanem abban a csendes pillanatban, amikor felismerjük: minden, ami igazán fontos, a szeretetből fakad.
A 2025-ös jubileumi Szentév sokak szívében ébresztett vágyat az újjászületésre. Sokan tapasztalták meg, hogy a kiengesztelődés, a bűnbánat és az irgalom nem csupán vallásos gesztusok, hanem olyan terek, ahol az ember újra rátalál önmagára.
Szent Ambrus mondta:
„Aki Isten irgalmához menekül, nem a gyengeségét vallja be, hanem az igazságot ismeri el.”
A Szentévben újra és újra megnyílt a lehetőség arra, hogy elismerjük: szükségünk van Isten szeretetére ahhoz, hogy valóban élni tudjunk. Most pedig, amikor e rendkívüli év kapui lassan bezárulnak, karácsony ajtaja tárul ki előttünk – mintegy megújuló bizonyítékaként annak, hogy Isten nem fárad bele az ember megkeresésébe.
A betlehemi Gyermek története teológiai szempontból is rendkívüli: az örök Ige, aki mindenekelőtt van, „emberré lett” – ahogy Szent Atanáz fogalmaz:
„Isten emberré lett, hogy az ember részesedjék az isteni életben”.
A megtestesülés nem díszlet, nem átmeneti állapot, hanem a Szentháromság szeretetének legmélyebb önközlése. Isten nem csupán magára veszi az emberi természetet, hanem véglegesen és visszavonhatatlanul magához emeli. A betlehemi jászol ezért válik a történelem fordulópontjává: itt kezdődik az a gyógyulás, amelyet évszázadokon át minden szentség, minden liturgia, minden keresztény élet hordoz magában.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A jászol egyszerűsége és szegénysége az egyházatyák szerint nem véletlen. Szent Ágoston így ír:
„Gazdag volt, mégis szegénnyé lett értünk, hogy szegénysége által meggazdagítson minket.”
Krisztus szegénysége nem eszköz, hanem önkifejezés: azt mutatja, hogy a szeretet nem kívülről akarja megváltoztatni az embert, hanem belülről. A szeretet nem parancsol, hanem lehajol; nem kényszerít, hanem hív; nem távol tart, hanem közel enged. A betlehemi istálló ezért a legmélyebb isteni pedagógia: Isten nem fényben és villámlásban akar hódítani, hanem kicsiny gyermekként, aki rászorul az ember gondoskodására.
Szent Bernát szép képpel mondja:
„Isten gyermekké lett, hogy az ember szívét magához édesgesse.”
A szeretetnek ez az útja azonban mély felelősséget jelent számunkra. Ha Isten szeretete emberré lett, akkor nekünk embereknek kell megmutatnunk ezt a szeretetet a világban. A II. Vatikáni Zsinat így fogalmaz:
„Az Egyház Krisztusban mintegy szentség: a szeretet és az egység jele és eszköze.” (LG 1)
A szeretet nem magánügy, nem puszta érzelem, hanem küldetés. A szeretet ott mutatkozik meg, ahol a szív képes kilépni önmagából. Szent II. János Pál pápa mondta:
„Az ember önmagát akkor találja meg, ha őszintén ajándékká válik mások számára.”
Betlehem ebben is tanít: a karácsony nem érzés, hanem döntés – döntés arra, hogy szeretni fogunk, akkor is, ha nem könnyű.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A szeretet természetéről talán a családok tudnak legtöbbet. Mindannyian ismerjük azt a különös tapasztalatot, amikor egy gyermek születése hirtelen átrendezi az addigi életet. Egy apró újszülött, aki még beszélni sem tud, egyetlen pillanat alatt képes megváltoztatni a szív ritmusát. Ahogy ránézünk, megérezzük: ez az élet ajándék, felelősség és hívás egyszerre.
Nem véletlen, hogy XII. Piusz pápa így ír:
„A gyermek születése az emberiség reményének forrása, mert minden gyermek új bizonyíték arra, hogy Isten hisz a jövőben.”
Ha egy ember-gyermek ennyire átalakító erejű, mennyivel inkább az Isten Fia.
Krisztus születése nem csupán egy új élet megjelenése, hanem az emberi természet megújulása. A megtestesüléssel az emberi lét olyan méltóságot kap, amelyet korábban nem ismert.
„Aki Krisztusba öltözik, új teremtmény”
– írja Szent Pál (2Kor 5,17). Ez a méltóság nem külső tiszteletben áll, hanem abban, hogy a szeretet képessé tesz bennünket arra, amire önmagunktól sohasem volnánk képesek: önátadásra, megbocsátásra, nagylelkűségre, állhatatosságra. A szeretet valóban újjáteremt: ahol jelen van, ott lassan átalakul az ember szíve, ott új értelmet nyer a szenvedés, ott átvilágítja a mindennapokat a remény.
A mai ember gyakran érzi úgy, hogy a világ túl gyors, túl hangos, túl zaklatott ahhoz, hogy a szeretet valódi formában megjelenhessen. De éppen ebben a világban válik különösen fontossá az a felismerés, amelyet Ferenc pápa is hangsúlyozott:
„A szeretet a legforradalmibb erő a világon.”
A szeretet nem gyengeség, hanem teremtő dinamizmus. Amikor valaki szeret, akkor részesedik Isten alkotó erejéből. Amikor valaki megbocsát, akkor Isten irgalma érinti meg a világot. Amikor valaki jót tesz, akkor Krisztus világossága tör át a sötétségen. Így válik karácsony nemcsak ünneppé, hanem küldetéssé is.
A jubileumi Szentév végéhez közeledve különösen aktuális a kérdés: hogyan visszük tovább azt a kegyelmet, amelyet kaptunk? A válasz nem bonyolult, de annál mélyebb: úgy, hogy hagyjuk, hogy a szeretet szülessen meg bennünk. Nem egyszer, hanem újra és újra. A szeretet nem egyszeri esemény, hanem folyamatos újjászületés.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Ahogy Szent Hilárius mondja:
„Aki Krisztussal él, annak szíve napról napra megújul.”
Ha Krisztus születése valóban megérint bennünket, akkor a szívünk is termékennyé válik – képes lesz új kezdetre, új békére, új jóságra.
Karácsony titka nem csupán az, hogy Jézus megszületett, hanem egy örök meghívás. Meghívás arra, hogy kilépjünk a megszokottból, és engedjük, hogy a szeretet átjárja mindennapjainkat.
A családokban, barátságokban, közösségekben a karácsony fénye különösen ragyog. Az együtt töltött idő, a közös imádság, az egymásra figyelés mind-mind azt üzeni: nem vagyunk egyedül. Az emberi kapcsolatokban tükröződik vissza Isten szeretete, amely nem hagy magunkra, hanem mindig új utakat nyit a megbékélés, a remény és az öröm felé. Minden apró gesztus, minden jó szó, minden megbocsátás egy-egy lépés ezen az úton.
A betlehemi Gyermek mosolya, a pásztorok egyszerű öröme, a bölcsek hódolata mind azt mutatja: a szeretet nem nagy tettekben, hanem a mindennapok apró csodáiban válik valósággá.
A karácsony tehát nemcsak egy nap az évben, hanem egy életforma. Meghívás arra, hogy egész évben hordozzuk magunkban a szeretet fényét, és továbbadjuk azoknak, akiknek szükségük van rá. Legyen ez az ünnep a remény, a béke és az öröm forrása mindannyiunk számára!
Mons. Kiss Róbert kanonok, komáromi esperesplébános, a Nagyszombati Egyházmegye általános helynöke/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
