– Annak idején a cenzúránál nagyobb veszélyt jelentett az öncenzúra. Ezért tudatosan kerestem azokat a műfajokat, amelyekben nem kellett megválogatnom a szavaimat – állítja a Kossuth- és Balázs Béla-díjas író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező. Bereményi Géza néhány éve regényt adott ki, tavaly megjelent válogatott verseskötete, jelenleg éppen önéletrajzán dolgozik. Ihletet Casanovától és Stendhaltól merített hozzá.
– Mi késztette arra, hogy elkezdje írni az élete történetét?
– Mindig is az élettörténetemet írtam, igaz, olykor kicsit kicsavarva. Most szeretném megírni „tisztán” huszonöt éves koromig. Addig történtek velem a legérdekesebb dolgok, utána a munkám megette az életemet. Azoknak a sorsát is bemutatom, akik hatással voltak rám. A történetben sokszor előrerohanok majd az időben, több halálesetet is megörökítek a kötetben.
– Úgy tudom, hogy mielőtt belekezdett az önéletírásba, járta az országot, és közönség előtt mesélt az életéről. Tudni akarta, hogy mely epizódok a leghatásosabbak?
– Az volt a címük ezeknek a műsoroknak, hogy Bereményi Géza röviden elmeséli hosszú életét. Tulajdonképpen – Casanova mintájára – előgyakorlatot tartottam. Casanova vacsoravendégként addig-addig mesélte a kalandjait, amíg sikerült fejezetekre bontania az életét. Úgynevezett elbeszélői panelek, vagyis állandóan mesélhető epizódok alakultak ki, például hogy miként szökött meg az Ólombörtönből. Később ezek alapján írta meg az élete történetét. Én is a közönség reakcióiból jöttem rá, hogy az életemnek mely eseményei voltak igazán fontosak. Magától erre nem biztos, hogy rájön az ember. Most már pontosan tudom, hogy mely történeteket fogom megírni.
„Nem mindennapi dolog, amikor egyszer csak az embernek a barátjáról kiderül, hogy talán a féltestvére” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Casanován kívül másoktól is merített ihletet?
– Olvastam önéletírásokat, sokat és sokfélét, például Szent Ágostonét, Rousseau-ét. Érdekes módon Stendhalé tetszett a legjobban. Pedig a Henry Brulard élete meglehetősen rosszul sikerült önéletírás. A szerző bevallása szerint azért írta meg ezt a művet, hogy megtudja, milyen is ő valójában. Pont ez tetszett meg benne, hogy az író úgy indul el az önéletírás „labirintusában”, mintha felfedezőútra menne. Stendhal élete során kormányzati formák, politikai rendszerek váltották egymást, egyikben sem találta meg a helyét. Csonkára sikeredett önéletrajzát nyugodtan nevezhetjük művészi kudarcnak. De Stendhal akkora író volt, hogy könyve még így is nagyon élvezetes. Magyarországon is változtak a politikai rendszerek, és az emberek is változtatták benne magukat. Kötetem korszakok közötti történelmi utazás is. Írás közben számomra is kiderült, hogy milyen korszakokból állt az életem, és kik voltak rám a legnagyobb hatással.
– És kik?
– Családtagjaimon kívül például egyes tanáraim. Galántai István, a pápai Türr István Gimnázium igazgatója rendkívüli ember volt. Ha egy iskolában az igazgató nagy formátumú egyéniség, az az egész intézmény szellemiségére hatással van. A Türrben a tanárok számára alapelv volt, hogy a diák a legfontosabb. Pedig a szocializmusban az oktatásban az ellenőrzött tananyag és a tanári gárda politikai megbízhatósága állt az első helyen. Galántai István, amíg a Türr még bencés gimnázium volt, francia nyelvet tanított, aztán kénytelen volt oroszra váltani. A bencések titokban azzal bízták meg, hogy államosítsa az iskolát. Ő lett az igazgató, és az új rendszerben is sikerült – búvópatakként – megőrizni a korabeli bencés szellemet. Telefonáltak neki „fentről”, hogy ezt meg ezt csináltam, rúgjon ki, de ő igazolt engem. Tudta, hogy a hatóságok mindig megbízhatatlanabbak, mint a diákjai. Tulajdonképpen többször megmentette az életem.
– 1970-ben jelent meg első novelláskötete, A svéd király. Sokat emlegette, hogy abban az időben a barátai: írók, művészek megfogadták, hogy a fennálló rendszerben nem publikálnak. Hogy lehet, hogy önnek mégis ekkor jelent meg az első könyve?
– Valóban, ekkoriban minden barátom azt mondta, hogy ebben a politikai rendszerben szégyen megjelenni; előbb-utóbb az ember úgyis belekerül a mókuskerékbe, ellenőrizni, cenzúrázni fogják. Ráadásul a hatvanas évek végén nem nagyon engedtek be fiatalokat az irodalmi életbe. A politikai megbízhatóság ott is nagyon fontos volt. Aztán valami megváltozott. Indult egy kampány, a Magvető Kiadónál azzal bíztak meg szerkesztőket, hogy „fedezzenek fel” fiatal írókat. Bár nem tudtam róla, ennek a kampánynak köszönhetem, hogy az én novelláskötetemre is felfigyeltek. Legnagyobb meglepetésemre úgy jelent meg, hogy csak egy mondatot húztak ki belőle. Hozzá kell tennem, akkoriban az irodalmár társadalmi státusa sokkal magasabban volt, mint most. Egyrészt a háború előtti hagyományok hatottak még, másrészt az oroszok nagyon tisztelték az írókat, és ezt a szellemet a magyarok is átvették.
– A svéd király megjelenése utáni időben három másik műfajba is belekezdett: forgatókönyvet, dalszöveget és színdarabot írt. Miért keresett új műfajokat?
– A cenzúránál nagyobb veszélyt jelentett az öncenzúra, mert ha az ember egyszer a nagy nyilvánosság előtt megfogalmazta gondolatait, akkor utána már kénytelen volt később is megválogatni a szavait. Nem tudatosan ugyan, de kerestem az olyan műfajokat, amelyekben nem kellett vigyázni arra, hogy mit mond az ember. Ez egyébként szellemileg nagyon izgalmas korszak kezdete volt. Akkoriban indultak az amatőr színtársulatok, amelyek nagyon erősen hatottak a hivatalos magyar színjátszásra, például a kaposvári színházba egy teljes amatőr társulatot emeltek be. Ők ma már „veteránok” ott. Miután megjelent a novelláskötetem, sorra kerestek fel az amatőr színtársulatok vezetői, például Miskolcról, hogy írjak nekik színdarabot. Akkor találkoztam Cseh Tamással is, mindig szerettem volna dalszöveget írni. Ezek mind – az amatőr színház, az amatőr film és a dalszövegírás baráti társaságnak – féllegális, a megszokottnál szabadabb, nem hagyományos dolgok voltak. És ezek nekem nagyon tetszettek.
– A hetvenes években ez a többműfajúság egyedinek számított. Nem néztek önre gyanakodva?
– Mindegyik műfajnak megvolt a maga közege, a kritikai gárdája, mindent szabályok közé szorítottak. Aki ide-oda járkált a műfajok között, és csak félig volt „szabályos”, az ellenszenvet keltett. De ma például újra divatba jött a többműfajúság. Költők és írók éneklik a műveiket közönség előtt, például a Rájátszás nevű zenekarban. Másképp is szeretnének találkozni az olvasóikkal. Szerintem ez nagyon fontos igény.
– Ami a dalt illeti, egyszer azt mondta, hogy a Teleki téri szoba-konyhás lakások környékén – ahol a nagyszüleivel hatéves koráig lakott – szerette meg a dalokat.
– Arrafelé egész nap énekeltek asszonyok, például miközben lengették a faszenes vasalót, de az udvarban, ahol nevelkedtem, a betegek a halálos ágyukban fekve is énekeltek. Televízió nem volt, a rádió viszont egész nap szólt: tánczene, korabeli slágerek. Ma már talán elképzelhetetlen, de a szerelmespárok is énekeltek az étteremben, egymás szemébe nézve.
– És mikor szerette meg a dalszövegeket?
– A korabeli slágerek nem tetszettek, azért akartam dalszöveget írni, hogy a saját gondolataimat énekelhessem. Amikor az utcán megyek, a járás ütemére ma is mindig előjön bennem valamiféle ritmus, dallam, erre íródik a szöveg. Több költő, például Weöres is megírta A vers születése című doktori disszertációjában, hogy mindig a vers dallama születik meg először. Ez akkor is így volt, amikor Cseh Tamással dolgoztunk. Megkértem, hogy játsszon egy dallamot, és a zene életre keltette a szöveget.
– Úgy tudni, hogy dalaikat eleinte nem akarták közönség előtt énekelni.
– Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, megállapodtunk abban, hogy mindkettőnknek vétójoga van. Ha egyikünk abba akarja hagyni, vagy valami nem tetszik neki, akkor azt szíve joga megmondani, és a másiknak ellenvetés nélkül kötelessége elfogadnia azt. Eleinte csak barátainknak játszottuk szerzeményeinket; Jancsó Miklóshoz is eljutott a hírünk, aki a Még kér a nép című filmjébe be is tette egyik dalunkat. Utána megkeresett bennünket Gyurkó László, hogy a 25. Színházban lépjen fel Tamás. Én ezt másfél évig visszatartottam. Tudtam, hogy ha jelentkezik a hanglemezgyártó, akkor jön a cenzúra és az öncenzúra is. Az volt a szerencse, hogy Tamás csak akkor lépett közönség elé, amikor már negyven-ötven dalunk, karakteres, kialakult repertoárunk volt. Akkor már nem tudtak beleszólni semmibe. Egymás után születtek meg a lemezek, az előadások.
– A koncertekre tódult a közönség, dalaikat a fél ország fújta. Mi volt az oka, hogy ilyen nagy hatással voltak az emberekre?
– Egyrészt a dalok szabadsága és szabadossága. Mivel eredetileg magunknak és néhány barátunknak írtuk őket, semmire és senkire nem voltunk tekintettel. Másrészt a dal olyan műfaj, amelyik azáltal, hogy közvetlenül szólítja meg a hallgatót, nagyon erősen hat. Ha például versként jelentek volna meg – mint ahogy azóta meg is jelentek –, akkor nem lett volna olyan nagy hatásuk. Na és persze kellett hozzá Tamás személye is.
– Soha nem nyomasztotta, hogy kettejük közül mindig Cseh Tamás volt előtérben?
– Az előadói műfaj általában tele van sértődéssel, rivalizálással, méltánytalansággal, de mi nem lelkiztünk. Ez másféle kapcsolat volt. Több is volt, mint barátság, meg kevesebb is. Igazából csak egyszer beszéltünk kettőnk viszonyáról. Akkor Tamás azt mondta, valljam be, hogy azokat, amiket beleírok a dalszövegekbe, még a kocsmában sem merném elmondani. Őt állítom ki, hogy vigye el a balhét, mert én gyáva ember vagyok. Mondtam, hogy jó, gyáva vagyok, de ő meg azt mondta nekem, van, hogy évekig énekli ezeket a dalszövegeket, mire rájön, miről szólnak, úgyhogy ő meg tudatlan. Mondta, hogy igazam van, a mi formációnk egy gyáva és egy tudatlan együttműködése. Ez volt a legmélyebb vitánk.
– Mi volt az oka, hogy ilyen jól együtt tudtak működni?
– Ugyanabba a korosztályba tartoztunk, a családi körülményeinket, a származásunkat illetően is volt közöttünk hasonlóság. A neveltetésünkből adódó különbségek pedig csak jót tettek kapcsolatunknak. Tamás egyszer azt mondta, hogy vidékiek vagyunk mind a ketten, pedig kettőnk közül csak ő született vidéken, és tizenévesen került fel Pestre. Én meg Budapesten születtem, és tizenéves korom tájékán kerültem vidékre egy-két évre, de az nekem elég volt, én Pápán kaptam meg a „védelmet”. Ez egy olyan véletlen összeillés volt, amiben a köztünk lévő kibékíthetetlen különbségek is csak sarkallták az együttműködést.
– Egyszer hét évre mégis felfüggesztették a közös munkát.
– Vétójogommal élve azt mondtam, hogy nem csinálom tovább. Ez 1982-ben volt, úgy éreztem, ebben a műfajban már eleget írtam – több száz dalszöveget –, nem tudok újat mondani, mást is akartam csinálni. 1989-ben mégis újrakezdtük. Addigra sok minden megváltozott, és újra volt értelme dalszöveget írni.
– Tavaly, hetvenedik születésnapjára megjelent a Versek című kötete, negyven év válogatott verseivel és dalszövegeivel. Tekinthető ez a kötet lírai önéletírásnak?
– Kinyomtatva mást jelentenek ezek a szövegek. Sok formai változtatást hajtottam végre rajtuk; az ismétléseket kihagytam, ha kellett, hozzájuk írtam, ciklusokba rendeztem őket, hogy bemutassák az életutamat is. De a célom inkább az volt, hogy rendezzem a számlát, szerettem volna ledobni negyven év terhét.
„A legtöbb időt Debrecenben töltöm. Ott van a családom, a gyermekeim ott járnak iskolába. Debrecenben nagyszerűen tudok írni, és végre együtt lehetek a fiaimmal” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– 2013-ban jelent meg Vadnai Bébi című regénye. Hosszú ideig nem írt prózát, minek köszönhető, hogy egyszer csak előrukkolt a közös múltját kutató két barát, Dobrovics és Doxa történetével?
– Annak, hogy meghaltak az életemnek azok a szereplői, akikről ez a könyv szól, így szabad kezet kaptam. Most már nem sértődnek meg. Nem mindennapi dolog, amikor egyszer csak az embernek a barátjáról kiderül, hogy talán a féltestvére. Ez a história negyven év után sem hagyott nyugodni. Bár a neveket megváltoztattam, ez egy igaz történet. Úgynevezett kulcsregény, egyetlen kitalált alakot leszámítva minden szereplője valós, még az apám és a nagybátyám is szerepel benne.
– A regényben a negyvenes és a hetvenes évek fonódnak össze, ez a két korszak kiemelten fontos az életében?
– Igen, mert a szüleim a negyvenes, én pedig a hetvenes években voltam fiatal. A negyvenes években élt fiatal emberek egy csoportjának az életfelfogása, stílusa, kultúrája vészesen hasonlított a hetvenes években élő fiatalokéhoz. Megismétlődött egy generáció. Borzasztóan izgatott a két csoport közötti különbség és hasonlóság is. A Vadnai Bébi szereplői – a negyvenes évek fiataljai – szerettek volna elmenekülni a kor nyomasztó brutalitása elől, azon igyekeztek, hogy függetlenítsék magukat a politikai, a háborús körülményektől. Mindenki másképp: például úgy, hogy belemenekült egy szerelembe. Rájöttem, hogy korosztályomban is volt egy ilyen csoport, ezek voltak a barátaim, akik máshogy szerettek volna élni, mint a többiek. Utóbb kiderült, ezek a negyvenes években született, szintén függetlenedni vágyó embereknek voltak a gyerekei. Róluk szól ez a könyv.
– Nem csak a huszadik század eseményei foglalkoztatják. Például A Hídember című film – melyet forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyez – korszaka miért érdekelte?
– Széchenyi személye miatt. A magyar történelem egyik legfurcsább, legkülönlegesebb, legkiemelkedőbb alakja volt. Az érdekelt legjobban a történetében, hogy felelőtlen fiatalból hogy lett felelősségteljes felnőtt. Magyarországon büntetlenül lehet az ember felelőtlen. Sőt, mintha arra biztatnának a körülmények, hogy legyünk felelőtlenek. Ha valaki felelősséget vállal bármiért, akkor nagyon nagy súlyokat vesz magára. Akkorát, hogy abba bele is halhat. Ennek volt a példája Széchenyi.
– Mit gondol, mi lenne Széchenyi sorsa, ha ma élne?
– Ugyanúgy a felelősség rabja lenne, mint egykor volt. És közben kígyót-békát kiabálnának rá, ahogy most szokás.
– Színházigazgatóként, íróként, rendezőként ön is nagy felelősséget vállalt. Ön is ki van szolgáltatva a körülményeknek?
– Ki nincs? Egyébként már nem vagyok a Thália Színház igazgatója. Néhány napja lejárt az ötéves ciklus, és nem pályáztam újra. Azért is, mert nyomasztott a felelősség, és azért is, hogy írhassak. Szabad ember vagyok, fontos, hogy amit írok, ne befolyásolja semmi.
– Dalszöveget is ír? Kinek?
– A magam kedvére, és annak, aki hozza a dallamot. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle. És verset is írok. Ki is adom majd őket kötetben.
– Mit szól hozzá, hogy mostanában úgy is emlegetik önt mint Pásztor Annának, az Anna and the Barbies énekesnőjének az apukája?
– Az vagyok, de Annának soha nem szóltam bele az életébe, még csak tanácsot sem adtam neki. Ő a legönállóbb ember, akit ismerek.
– Mivel telnek napjai? Kizárólag az írásnak szenteli az életét?
– A legtöbb időt Debrecenben töltöm. Ott van a családom, a gyermekeim ott járnak iskolába. Debrecenben nagyszerűen tudok írni, és végre együtt lehetek a fiaimmal. Nagyon jó együtt. Készülő önéletrajzomból az Alföldben és a Hévíz című folyóiratban már meg is jelentek részletek. Őszre, remélem, befejezem.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 04.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
