Gerzsenyi Gabriella jogász, író Beregszászon született az egykori Szovjetunióban. Gyermekkorában az édesanyjával áttelepült Magyarországra. 16 évig dolgozott Brüsszelben, az Európai Bizottságnál. Egy éve úgy döntött, hogy a családjával visszaköltözik Magyarországra és kipróbálja magát valami másban. Az írást választotta, 2021 őszén jelent meg az első könyve, Brüsszel után szabadon címmel.
– Igen, még tízéves sem voltam. Az átköltözésünk legfőbb oka az volt, hogy édesanyám a veleszületett csípőficamom kezelését eredményesebbnek remélte Magyarországon. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében telepedtünk le. Nem volt könnyű időszak, eleinte egy másik családnál laktunk, azután szolgálati lakásban. Nagyon hiányzott a meleg családi fészek, a (nagy)szülői ház. Sokat jártunk vissza, minden szünidőt odaát töltöttem nagymamáéknál. 1996-ban aztán ők is beadták a derekukat, és Nyíregyháza lett a családi élet új központja. Édesanyám és a keresztszüleim is ott éltek, jómagam pedig 1995-től Budapesten voltam egyetemista. Pár évfolyamtársammal ’97 nyarán nagyon szép hetet töltöttünk Kárpátalján. Nagyszüleim egykori házában szálltunk meg, onnan kirándultunk a szélrózsa minden irányába, a Tiszához, a Borzsához, a Vereckei-hágóra, Ungvárra, Husztra, Viskre, Száldobosra, Aknaszlatinára. Néhány helyen magam is akkor jártam először, nagy élmény volt. Beregszász számomra mind a mai napig a boldog gyerekkort jelenti. A ház és a kert, benne a hintával, homokozóval, kerekeskúttal mesebirodalomként él az emlékeimben. Szinte minden helyszínhez, faluhoz tudok valamilyen személyes emléket kötni. Emlékszem, hogy a legszebb hímes tojásokat húsvétra Dobronyból kaptuk, a Beregi-tó partján édesapám csavarhúzóval szelte a görögdinnyét, mert nem volt nálunk kés, a Fekete-hegy lábánál a Tisza-parton táborozva ránk dőlt a sátor az éjszakai vihar miatt. Nagyon hosszan tudnám folytatni a sort, és remélem, hogy lesz tehetségem és alkalmam mindezt megírni.
– Az utóbbi években a covid (és jelenleg a háború) akadályozta ugyan, de édesanyámmal rendszeresen vissza szoktunk járni. Részben a temetőbe (édesapám a kaszonyiban nyugszik, mások a beregszásziban), részben pedig a Somban és Dédában még hála Istennek élő rokonainkhoz. A határátkelés mindig szorongást jelent számomra, ha nincs is okom, izgulok, mennyit kell várakozni, mibe fognak belekötni. Az imént említett ’97-es nyári túrán kétszer is meggyűlt a bajunk az ukrán rendőrökkel, pedig – szerintem – semmi rosszat nem csináltunk. Legutóbb kb. négy éve jártam a férjemmel és a gyermekeimmel Beregszászban, megnéztük a munkácsi várat is. Fontosnak tartottam, hogy ők is megismerjék a környéket. Sajnos én fájó szívvel, de hanyatlónak láttam, nyilván ebben szerepet játszik, hogy sok időt töltöttem nemcsak Magyarországon, de az úgymond fejlett Nyugaton. Viszont nagy szerencsémre meg tudtam nekik mutatni a szülőházamat, annak udvarát és kertjét is, vagyis a mesebirodalmamat. Még ha számukra nincs is ennek erős érzelmi töltete, de legalább jobban el tudják majd képzelni az írásaimban visszaköszönő helyszíneket.
– Megtaláltam a kicsit lassúbb, kicsit emberibb életet. Egy világvárost hagytunk magunk mögött, most a Szentendrei-szigeten élünk, egy kislétszámú településen, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. Élvezem azt a szabadságot, amit az új helyzet nyújt nekem.
Sokan félreértették a könyvem címét, amiben nincs semmilyen politikai utalás. Egyszerűen azt jelenti, hogy a köztisztviselői munka után most a magam ura vagyok, én osztom be az időmet, amiből több jut magamra és a szeretteimre. Rengeteget olvasok, megpróbálom bepótolni az elmaradásaimat, úgy is mondhatom, hogy habzsolom az irodalmat. Igyekszem sok irodalmi rendezvényre elmenni, ismerkedni, bővíteni a tudásomat. Nagy öröm, hogy a szigeten is gazdag és pezsgő a kulturális élet. Tagja vagyok a Szigeti Írókörnek is, havonta egyszer találkozunk, örömírás van, felolvassuk az újabb műveinket, feladatokat találunk ki.
– A Brüsszelből való hazaköltözés gondolata alakította ki bennem a belső késztetést az írásra, és hozta elő a sok régi emléket. Ezeket papírra vetve értékes kordokumentumokat is kaphatunk. Több kötetre való ötlet van a fejemben. Az írás gyógyít, fejleszt, szórakoztat, és ha ezzel örömet szerzek az olvasóknak, az már csak hab a tortán. Éveken át írtam blogot, amolyan naplófélét a brüsszeli hétköznapjainkról. Terveztem azt is, hogy írok egy kézikönyvet az EU-s pályakezdő fiatalok számára. Később e két forrásból raktam össze a könyv anyagát, könnyed, olvasmányos stílusban. Bátortalanul mutattam meg a kéziratot egy irodalmár ismerősömnek, Osztovits Ágnesnek, aki látott benne fantáziát és tehetséget, s három kiadót javasolt megkeresni. Végül a Nap Kiadó jelentette meg a kötetet. Nincs irodalmi végzettségem, önszorgalomból tanulom a különféle műfajokat. Bő egy éve kezdtem el kisprózákat és tárcákat írni, először inkább saját szórakozásomra. Aztán néhányat megmutattam Vári Fábián Lászlónak, s neki köszönhető az első publikációm 2021 őszén az Együttben.
– Amíg ott éltem, illetve rendszeresen visszajártam Kárpátaljára, főként kirándultunk, családi összejöveteleket tartottunk, kulturális programokon nem igazán vettünk részt, nem érdeklődtem túlságosan a helyi irodalom iránt. Ha emlékeim nem csalnak, kortárs szerzőket még a magyar iskolában sem tanítottak. Irodalom óráról a Zoja Koszmogyemjanszkaja című költeményre emlékszem nagyon határozottan, bizonyára a nyelvtörő név miatt is. De például Füzesi Magdát biztosan nem olvastunk. Ennek is betudható, hogy sajnos nagyon kevés ismeretem volt eddig. Vári Fábián Lászlót keresztapám, Györke László révén futólag ismertem gyerekkoromból, de a többiekkel csak most kezdek megismerkedni. Például számos kárpátaljai szerzővel találkoztam a Kárpátaljai Szövetség székházában tartott rendezvényen, ahol a 20 éves Együtt folyóiratot ünnepeltük.
– Nagyon óvatosan merek csak véleményt mondani, egyrészt mert senkit nem szeretnék megbántani, másrészt rendkívül kevés még a tapasztalatom. Kellemes meglepetés, hogy ma Magyarországon mennyien írnak, milyen sok a kiadó, az irodalmi és kulturális folyóirat, internetes felület. Azt vettem észre, hogy a megjelenés tekintetében is számít valamelyest az ismertség. Szerencsém volt, hogy bekerülhettem a Magyar Napló mentori programjába Bíró Gergely szerkesztő mellé. Így, amikor új művekkel jelentkezem egy-egy lapnál, ezt beírhatom a bemutatkozásomba. Ha egy szerző tartozik valahová, az egyfajta védettséget, támogató hátteret ad.
Említhetek pár negatív dolgot is. Biztosan a köztisztviselő szól belőlem, amikor azt mondom, hogy hasznos lenne valamiféle etikai kódex bevezetése. Hogy a szerkesztő válaszoljon a szerzőnek a beküldött művel kapcsolatban. Nem csupán arról, hogy az adott művet közlik-e, hanem arról is, hogy egyáltalán megérkezett, és hogy nagyjából mennyi időt vesz igénybe az érdemi elbírálás. Akár a folyóiratok impresszumában is megjelenhetne az elbírálás menete, illetve a szerzővel szemben támasztott elvárások, például a terjedelem tekintetében. Ezáltal az író jobban tudna tervezni.Nem tetszik, hogy a magyar irodalomban markánsan jelen van a politika. Nehéz eldönteni, hogy az író mely lapoknak küldjön írásokat, mert ezzel esetleg a megbélyegzést, bizonyos lehetőségekből való kihagyást kockáztatja. Nagyon szubjektív, hogy milyen kritériumok alapján döntenek a szerkesztők, erős az „ízlések és pofonok” elve. Ami egyfelől jó és természetes, másfelől viszont a pályakezdőt elbizonytalanítja, hogy egy adott írása rendben van-e.
– Ahogy már említettem, az első pozitív szakmai visszajelzést Osztovits Ágnestől kaptam, tulajdonképpen ő indította el az irodalmi pályafutásomat. A Nap Kiadó főszerkesztője, Sebestyén Ilona is szereti a stílusomat. Bátorítólag nyilatkozott Bíró Gergely, hozzátéve, hogy jó kis szórakoztató olvasmány a könyvem, de a következőt már valamivel komolyabb stílusban kellene megírnom. Volt, aki kifogásolta, hogy egyes szám első személyben írok, mondván, a színvonalasabb irodalomhoz ezt meg kell haladni. Nem tudom, erről mi a többségi vélemény. A könyvről több könyvbemutatót is tartottunk, és több recenzió jelent meg. Az egyik a Magyar Nemzetben, Nagy Koppány Zsolt tollából. Zsoltnak is sokat köszönhetek, ő a facebookon posztolt lazább hangvételű, humoros tárcáimról is ír olykor egy-egy lelkes szót. Az olvasóktól – úgy Magyarországról, mint Belgiumból – kivétel nélkül kedves és biztató reakciók jutottak el hozzám. Egy-két tényszerű megjegyzést, helyesbítést kaptam például a belga háztípusokkal kapcsolatban – ha megér a könyv egy második kiadást, akkor ezeket figyelembe fogom venni. Mindezek azt erősítik bennem, hogy van keresnivalóm az irodalomban, az sem baj, ha egyelőre nem kerülök be a vezető irodalmárok közé. Hiszek abban, hogy van egy utam, amelyen az Úristen segítségével haladok előre. Én elvégzem a magam feladatát, legjobb tudásom és erőm szerint, Ő pedig odafentről hozzáteszi a maga részét.
Lejegyezte: Lengyel János
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
