Bencsik András: Migránsok? Kit érdekel?

Egyhangúlag törölte a Fővárosi Közgyűlés Budapest díszpolgárai közül Sztálint, Haynaut, Jellasicsot, Windischgrätzet,

Bach belügyminisztert, Paszkievicset, az orosz hadsereg 1849-es főparancsnokát, Schwarzenberg osztrák miniszterelnököt, Karl Ludwig Grünne osztrák tábornokot és Geringer osztrák császári biztost. Tarlós István főpolgármester azzal indokolta a cím megvonását célzó indítványt, hogy az érintettek a magyar szabadságharc és a demokrácia ellenségei voltak. Ez 2011 márciusában történt. Addig valahogy nem zavarta Gyurcsány Ferencet és népi zenekarát a dolog.

Érdekes módon a most kórusban jajongó, kitüntetésüket visszaadó értelmiségiek (tudományos nevükön levitézlett kommunisták és szövetségeseik) valahogy nem voltak érzékenyek erre. Azt még megérti az ember, hogy Sztálin ellen nem tiltakoztak, hiszen a szívnek nem lehet parancsolni, na de hogy Haynau, Jellasics és Windischgrätz sem zavarta őket, az több mint feltűnő. Mi tetszett nekik? Mi lehetett a közös nevező, ami miatt ez a most mély érzékenységgel háborgó had évtizedeken át hallgatott? Sőt többet tett annál, megakadályozta, hogy a kérdés egyáltalán napirendre kerülhessen. Ahhoz jobboldali fordulat, jobboldali többség kellett, hogy a magyar nemzet és a magyar demokrácia ellenségeinek kitüntető címeit vissza lehessen vonni.

Nagyon úgy fest, hogy a balliberális értelmiségi holdudvar úgy viselkedik, mint egy rabszolgahad, amely láthatatlan urának parancsait hajtja végre. Önálló akarata, gondolata, értékrendje nincs, hiszen rabszolga. Csak parancsot ismer, parancsra cselekszik. Ha örvendeznie kell, örvendezik. Ha hallgatnia kell, akkor hallgat. Ha pedig jajveszékelnie kell, akkor óbégat, amíg be nem reked.

Most az a parancs, hogy decensen, visszafogottan, de ugyanakkor férfias eltökéltséggel, szofisztikáltan kell óbégatni. Ez persze nyilvánvalóan nem töri át a falakat, Bayer Zsolt sem jut Szaniszló Ferenc sorsára – lassan azért már ideje volna elégtételt adni neki –, de talán nem is ez a cél. A soft power gépezete egyelőre csak hangol. Keresi a rést, a gyenge pontokat, ahol támadást lehetne indítani a társadalom békéje ellen.

Egyelőre nem találnak ilyen pontot, ezért ezt a százfős tiltakozóhullámot fogjuk fel harcászati gyakorlatnak. Felmérték, rendben van-e a tábor, a rabszolgák tudják-e még, mi a kötelességük, ha a gazda int, beáll-e mindegyik a maga helyére és végrehajtja-e a parancsot. Jó-e az információáramlás az egyes részek között, mert nagyon fontos a látszat, hogy úgy nézzen ki, mintha itt egy spontán akció volna: tiltakozik művész, tudós, közíró és sportoló, mintha csak a magyar társadalom egésze szólalt volna meg. Tudják, hogy semmit sem ér az egész, de talán azt is tudják, hogy ez nem számít, fő, hogy ne jöjjenek ki a gyakorlatból.

A modern harcászat soft powernek nevezi ezt a jelenséget, amikor az ellenség hátországában a rabszolgafüggésben tartott ügynökök egy intésre támadást indítanak a fennálló hatalom ellen, teljesen mindegy, hogy milyen okból és milyen területen. A fő, hogy minél több embert elbizonytalanítsanak és feldühítsenek. Ha egy ilyen támadássorozat eredményes, akkor működésbe lép a második fázis, és megszólalnak a fegyverek. És azt is tudjuk, hogy a sors nem irgalmaz azon nemzeteknek, akiknél a káosz lett az úr: Szíria, Líbia, Irak, Afganisztán, Ukrajna hosszú időre, tán örökre elveszett. Úgyhogy uraim és hölgyeim, figyelem!

Bencsik András – www.demokrata.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »