Az 1956-os forradalom és szabadságharc kijátszására, emlékének beszennyezésére alapított Népszabadság ’56 hatvanadik évfordulóján megszűnt
Egy szellemi műhely hirtelen halála mindig szomorú esemény, még akkor is, ha az adott szellemi műhely több kárt okozott a megpuhult kommunista diktatúra erkölcstelenségéből lábadozó nemzettudatnak, mint hasznot. A latin szólás szerint halottról vagy igazat, vagy semmit. A Népszabadságban megjelent hamisított Teller-levél éppen úgy nem vált a szerkesztőség dicsőségére, mint az úgynevezett helikopteres hajtóvadászat sem. De ezen már – istennek hála – túl vagyunk.
Egy régi emlékkel szeretnék búcsút mondani az egykor diadalmas orgánum szellemiségének. 1997 késő nyarán, amikor már érezhető volt az 1998-as országgyűlési választási kampány előszele, egy reggel hat óra tájban munkatársam telefonja ébresztett: baj van, mondta, a mai Népszabadságban megjelent, hogy megszűnt a Demokrata. A lap akkor egy üzletember tulajdonában volt, ő nyilatkozott a Demokrata megszüntetéséről. Szó szerint azt mondta, amit most a Népszabadság tulajdonosa is, hogy üzleti okokból kényszerült erre a lépésre.
Kiugrottam az ágyból, rohantam, vettem egy Népszabadságot, és elolvastam benne a halálos ítéletünket. Nem túl elegáns kivégzés volt. A tulajdonost csak déltájban sikerült elérni, aki sajnálattal közölte, hogy valóban végünk van. A Népszabadság mai munkatársaitól eltérően minket senki nem siratott, aláírást sem gyűjtöttek értünk, igaz, mi sem tüntettünk. Néhány napon belül bejegyeztettük a Magyar Demokrata hetilapot, és két hétre rá megjelentünk. És élünk.
De ami csak most jutott az eszünkbe: a Népszabadság szerkesztői a dolgok rendje szerint legkésőbb előző nap délután már tudták, hogy a Demokrata meg fog szűnni. És valahogy egyiknek sem jutott eszébe fölemelni a telefont, és szólni, hogy kollégák, nem értünk veletek egyet, de sajnálunk titeket, ezért készüljetek föl az elkerülhetetlenül bekövetkező végre… De nem. Nem szóltak. Lapítottak a másnap reggeli megjelenésig. Mit tesz a könyörtelen sors, most ők is egy másik hírforrásból tudták meg, hogy végük.
Az ellenzéki média és a szocialista internacionálé világlapjai persze jajonganak és átkozódnak, a sajtószabadság haláláról meg az Orbán-kormány diktatúrájáról kiáltoznak. Még a Jobbik is beállt az üvöltő kórusba, ami igazán különös, mert nekik aztán nagyon nem kéne szeretniük a Népszabadságot. Holott mindössze annyi történt, hogy egy politikai tábor, a legendás baloldal gyakorlatilag megsemmisült. Bukása a mostani népszavazáson lett teljessé, ahol szavazói belesüppedtek a mindig minden iránt közönyösök szürke mocsarába. A szocialisták előbb eladták – a szó minden értelmében – vezérhajójukat, a Népszabadságot, majd magára hagyták.
Ami pedig a Magyar Idők napilap nyilvános elégetését illeti, ez a náci könyvégetések emlékét idézi föl. Sajnos azonban biztosak lehetünk abban, hogy a máskor az ilyen provokációkra hiperérzékenyen reagáló világmédia most hallgatni fog. A kommunista csürhe ugyanis nem lehet náci. Lehet akár tömeggyilkos is, de nem lehet náci. Az a bűn, az a vád másoknak van fönntartva.
www.demokrata.hu – Bencsik András
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
