A modern világ katedrálisai a stadionok, ahol a kor leghatásosabb misztériumai zajlanak, amelyek során a résztvevők óriási tömege közösen éli át a fölemelkedés és a lezuhanás, a megdicsőülés és a megsemmisülés, a győzelem és a vereség élményét, olyan mélységeket és magasságokat járva be, amikhez hasonlót nem ismer a történelem, talán csak az ókor nagy ütközetei lehettek ilyenek, ám azokat kevesen élték túl, és akik túlélték, azoknak elporladtak már a csontjaik is.
Hogy milyen a Puskás Aréna? Hatalmas, sőt gigantikus – és mégis kecses. Nincs benne semmi félelemkeltő. Emlékeztet a régire, a Népstadionra, de olyan szép lett, amilyenre a régi talán csak álmaiban lett volna képes. Kívülről szebb, mint belülről. Belülről lenyűgözőbb, mint kívülről. Szépséget, erőt, harmóniát sugároz. Katedrális valóban. Szakrális építmény, szakrális tér. Logikus és szükségszerű volt, hogy a történelmi egyházak képviselői fölszenteljék.
Skardelli György építész élete fő művét alkotta meg. Számos gyönyörű monumentummal ajándékozta már meg Magyarországot, de mind közül kiemelkedik a Puskás Aréna. Már keringenek a világhálón fényképek, amelyek a budapesti panorámába emelkedett csodálatos építményt mutatják. Ez itt a mi Colosseumunk. Pontosan olyan fenséges, pontosan olyan hatalmas, pontosan olyan nagyszerű. De nem nosztalgikus építmény, nincs benne semmi archaizálás, minden porcikájában aktuális és modern, ugyanakkor hiányzik belőle a kortárs építészet divatos hidegsége, mesterkélt minimalizmusa, nem uralkodik el felületén a lélektelen üveg, egyszóval, a végtelen időnek épült, kifejezvén a véges jelenlét semmihez sem fogható nagyszerűségét. Érzékeny és pontos.
Szakrális tér. Ami akkor nyeri el a teljesség ajándékát, amikor megtelik emberrel. Akkor egyszerre látod és érzed még a zsigereiddel is, hogy nem hétköznapi helyen vagy, és nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy csupán egy sportmérkőzésre jöttél. Nem, te egy katedrálisban vagy éppen, ahol a modern világ legszenvedélyesebb, mégis ősi szertartása zajlik, amely éppen úgy, mint kétezer éve a keresztény templomokban, megragadja a lelket.
Amikor például fölcsendül a magyarság XXI. századi himnusza, amikor csak az első hangokat hallod, ahogy elindulnak a zöld gyep peremén a dunaszerdahelyi gyerekek, ahogy elkezdődik az ének, és máris hetvenezer torok énekel, hetvenezer ember áll fel és énekli könnyes szemekkel, hogy „egy vérből valók vagyunk”, akkor soha nem látott erővel érzed, hogy hová tartozol. És tisztán érzed azt az erőt, amire olyan régóta vágytál.
Megérted a saját fajtád, a saját néped nagyszerűségét, megismered és átéled a benned is meglévő magasságot, a képességet arra, hogy az ujjad hegyével megérintsd a mindenséget, hogy jelet hagyjál az utánad jövőknek: „Itt voltunk, itt jártunk, hittünk és szerettünk, aggódtunk és reméltünk, és végül győztünk, nem is egyszer…” – igen, azokban a percekben ott, az Aréna gigantikus terében átéled a jelenléthez, a valósághoz, a környezethez és a társakhoz való tartozás nagyszerűségét.
Akár átfogó tesztet is lehetne készíteni: aki első hallásra megérti és megérzi a Nélküled üzenetét, akinek nincs szüksége semmi magyarázatra, mert pontosan tudja, miről van szó, az magyar. Aki nem érti, vagy azért, mert nem beszéli a nyelvet, vagy pedig azért, mert bár érti, de nem érzi az üzenet lüktetését, az idegen. Hottentotta vagy rántotta, mókus vagy patkány, egyre megy. Nem közülünk való.
Bencsik András – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
