Az Összetartozás emlékhelye egy száz méter hosszú, a Kossuth tér felől hajló lejtő, amelynek két oldalfalára a Magyar Királyság 1913. évi összeírás szerinti 12 485 településnevét vésték. Azt is, ami elveszett, azt is, ami megmaradt. Ennek avatásán mondott beszédet a miniszterelnök.
Orbán Viktor beszédei mindig tartalmaznak olyan elemeket, amelyeket a közvélemény még sokáig elemez, gyakran mond stratégiai jelentőségű gondolatokat, de most mintha egy nagy korszakot lezárva és egy még nagyobbat megnyitva kívánt volna a jelenről és a jövőről sorsdöntő erejű megállapításokat tenni.
Kezdjük mindjárt a túlélés hét törvényével:
„Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse!
Minden magyar gyermek újabb őrhely!
Az igazság erő nélkül keveset ér!
Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni!
Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük!
Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs!
Egyetlen magyar sincs egyedül!”
A hanyatló, önmagát megtagadó, a pusztulásba egyre inkább beletörődő Európában ezt a kiállást nem a dac, hanem a nemzeti megmaradás egyetlen módja alapozza meg: „Köszöntöm esküt tett tisztjeinket. Ma még kevesen tudják, hogy milyen fontos szerep vár Önökre az önbecsülését éppen visszanyerő, a trianoni száz év fogságából éppen kitörő, a régi nagyság ízére és ösvényére éppen rátaláló, a kishitűség és megalázkodás nyomorúságos gúnyáját éppen ledobó Magyarország jövőjének alakításában. Nemcsak fegyvereik gyarapodó ereje miatt vár Önökre fontos szerep, habár az sem lesz lebecsülendő. Még inkább azért, mert Önök mától egy régi magyar életigazság letéteményesei, mely így hangzik: az élet kötelesség.”
Igen, már tudjuk, hogy a trianoni száz év magány korszaka véget ért, és „…Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió szétesése után mi, magyarok vagyunk a Kárpát-medence legnépesebb és legnagyobb gazdasággal rendelkező országa, s […] ebből kötelességek fakadnak, melyek elől nem bújhatunk el”. Talán éppen ezért ez a rész lett az, ami a legerősebben megérinti a hallgató szívét, ha van szíve és szereti a hazáját:
„Száz évvel a világháborús vereség és a trianoni diktátum után ma a túlélés bajnokaiként állunk az európai történelem színpadán. Nincs a világnak egyetlen nemzete sem, amely kibírt volna ilyen száz évet. S erről az évszázadnyi magaslatról most olyan erővel kell szólnunk, amely elhallatszik az utolsó magyar falu utolsó házáig, sőt azon túl is, a Kárpát-medence legtávolabbi zugáig, sőt azon is túl, messze földrészekig, ahol még magyarok élnek. Azt kell szétkürtölnünk, hogy Magyarország nemcsak túlélt, nemcsak megmaradt, de zászlóit ismét magasba emelve, önbecsülését visszanyerve, nagy idők kapujában és győzelemre áll.”
Aki akár csak felületesen ismeri a nyugat-európai demográfiai viszonyokat és azok lehetséges kifutását az elkövetkező évtizedekben, az látja a sötétülő horizontot, és felfogja e mondatok félelmetes szépségét, ami olyan, mint amikor a hajó vitorlát bont, hogy a már erősödő szélben kikötőbe meneküljön a közelgő vihar elől…
„Évszázadok ködébe vész, mikor kínálkozott legutóbb ilyen remek esély, hogy a közép-európai népek a lengyel vezérhajó körül okosan elrendeződve a Balti-tengertől le, a Balkánig maguk szabják meg saját sorsukat. Mi, magyarok ma annyit tehetünk, hogy felkészülünk az együttműködésre, és sürgetjük barátainkat, emlékeztetve őket, hogy a csillagok szerencsés együttállása nem tart örökké.”
Bencsik András – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
