Cáfolják a Magyar Szocialista Párt vezetői azt az információt, amit a Magyar Idők napilap szellőztetett meg. Eszerint azon a dokumentumon, ami többek között azt tartalmazza, hogy „anyagi forrásaink beszűkültek, forrásaink jelentős részét a vidéki irodahálózat és alkalmazottaik fenntartására fordítjuk… az áprilisi választás előtt felvett hitelek jelentős része még visszafizetésre vár…”, abban az is olvasható, hogy Tóth Bertalan, az MSZP elnöke ahhoz kérte a választmány támogatását, hogy értékesítsék az ingatlanokat azokon a településeken, ahol van saját tulajdonuk, de a taglétszám nem éri el a harmincat. Az MSZP vezetői szerint ráhamisították Tóth Bertalan nevét a dokumentumra, és az sem igaz, hogy a párt el akarná adni utolsó jelentős ingatlanát, a budapesti Villányi úton lévő oktatási központot.
Amit a szocialista vezetők cáfolnak, azt el kell fogadni, hiszen ők sohasem hazudnak, bár olykor előfordult, hogy egyik-másik vezetőjük nem bontotta ki az igazság minden részletét. Példának okáért Ujhelyi István még 2015-ben így fogalmazott: „nem támogattam az Európai Parlament mai plenáris ülésén a magyarországi helyzetről szóló közös állásfoglalási indítvány elfogadását, nem lehet Magyarországot büntetni Orbán kormányzása miatt…” És hogy ne legyen félreértés, hozzátette: „Sem korábban, sem a jövőben nem fogok megszavazni olyan javaslatot, amely a 7-es cikkely alkalmazását szorgalmazza, vagy amely legalábbis megnyitja a lehetőségét az állampolgárokat is érdemben sújtó szankcióknak.” Három évvel később azonban mély meggyőződéssel támogatta az előbbi ellenkezőjét, sőt meg is szavazta a 7-es cikkelyt.
Ehhez képest az ingatlaneladási szándékok lelepleződése, majd letagadása nem tartalmaz olyan új motívumot, amit ne ismertünk volna eddig az MSZP és csatolt részei (lásd: DK) történetében. Nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy cáfoljanak bármit, tagadja meg nemcsak saját nemzetét, de saját korábbi álláspontját egynémely baloldali politikus, akkor is tény, hogy a megtervezett és felülről kezdeményezett rendszerváltás legnagyobb haszonélvezői a magyar szocialisták voltak, akik nem csupán az állampárt, az MSZMP gigantikus vagyonát örökölték meg, de már az előprivatizációban kiépített, sokszor offshore hátterű pénzalapok birtokában a korai Antall-korszakban zajló privatizáció abszolút nyertesei is lettek.
Az egyik, utóbb miniszteri székbe emelkedő szocialista mondása szállóige lett azokban az években: „Mi most már nem egyesével privatizáljuk a cégeket, hanem tucatszám, csomagban.” Ehhez képest elgondolkodtató mai utódaik vergődése, hogy egy kis pénzhez jussanak. Hová lett a hatalmas vagyon? Miért nem működött a szürkeállomány, amire a kilencvenes évek elején még olyan büszkék voltak? Hogyan sikerült olyan rosszul gazdálkodni, ami kimeríti a hűtlen kezelés fogalmát?
És a legfontosabb kérdés: ugyan ki bízná rá az országot egy olyan politikai csapatra, amelyik az elmúlt közel harminc évben csak arra volt képes, hogy azt a mérhetetlen vagyont, amit ezermilliárdos tételben lehet számolni, eltékozolja? Amelyik saját magáról sem volt képes gondoskodni? Miért csodálkoznánk, hogy amikor hatalomra kerültek, akkor az ország gazdaságát is tönkretették? És ezt tennék, ha ne adj’ isten újra hatalomra kerülnének?
Az önzés, a törtetés, a pénz hajszolása, a gátlástalan köpönyegforgatás három évtized leteltével meghozta számukra a megérdemelt eredményt. A csődöt.
Bencsik András – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
