Nagyjából egy időben jelent meg két fontos újságcikk, amelyek részben vagy egészben a migrációról szóltak. Nem arról, amelyet a kormánypropaganda jóvoltából mindannyian ismerni vélünk, és marhaságokat gondolunk róla, hanem a másikról. A Magyar Nemzet arról írt – a KSH népességtudományi intézetének tanulmánya alapján –, hogy kik azok a magyarok, akik úgy érzik, nem hazánk határain belül fontos elképzelni az életüket és a jövőjüket, hiszen vannak Európában jobb helyek is ennél a 93 ezer négyzetkilométernél. A Mandineren közben nagyinterjú jelent meg Sir Roger Scrutonnal, a kortárs konzervatív punkság apostolával, nagy kedvencünkkel, aki a rókavadászat, a lovagság, a magyarországi népszavazás és sok más érdekesség mellett arról is beszélt – kár, hogy borról nem, noha abban is spíler –, hogy miért félelmetesek a magyarok és a lengyelek.
Idézem: „Önök bejönnek az országunkba, és használni akarják mindazt, amink van. A remek infrastruktúrát, mindent. Másrészt elveszik az angolok munkáját, megváltoztatják a hagyományos közösségeiket. Önök is nehezen birkóznának meg a helyzettel, ha egyszer csak kimennének az utcára a szülővárosukban, és hirtelen azt vennék észre, hogy senki sem beszél magyarul önök körül. A boltokon meg fura jelek vannak, amelyeket nem tudnak elolvasni. Ez az átlagos brit munkásembernek feldolgozhatatlan, tolerálhatatlan változást jelentett. Értelmiségiek számára persze rendkívül egyszerű és vonzó kozmopolita világban élni, a mindennapok helyhez kötött, dolgozó embere számára viszont cseppet sem az.”
A kiragadott rész utolsó mondatában van a lényeg. Erről szól minden. Nem csak a brexit, a mi kampányunk is. Amikor Simonka Gábor, a nemrég még ismeretlen fideszes képviselő arról beszél Mezőkovácsházán, hogy esti ájtatoskodása közben retteg, mert kislányát tizenöt év múlva elragadhatja a gonosz muszlim briganti harmadik feleségnek, akkor valójában nem retteg ugyan semmitől, ám azt pikkpakk eléri, hogy hallgatósága izgulni kezdjen unokái-dédunokái sorsa miatt. Hiába okoskodok én teljes erőből arról, hogy milyen elragadó a Sziget fesztivál színes-nemzetközi hangulata, ha a szimbolikus nagynénémnek a szomszéd falu is idegen, oda eljutnia is embert próbáló kaland. Azt meg végképp nem szeretné a jóasszony, ha a szomszéd falu látogatná meg őt, a távoli és egzotikus kultúrák tömegesen érkező gyermekeiről nem is beszélve. Ez alapvető emberi reakció, a britek is ismerik, nem Orbán Viktor találta fel, ő csak szüreteli a gyümölcseit.
Ugyanennek a történetnek a másik fele, hogy kik azok, akik elmennek. Azt tegyük félre egy pillanatra, hogy hányan döntöttek a távozás mellett – nem mintha a 330 ezres szám eleve nem lenne beszédes –, koncentráljunk arra, milyen rétegek keresik másutt a boldogulást. Nos: elsősorban a diplomások és a jól képzett szakmunkások. Még szép, hogy nem a szimbolikus nagynéném. Ezt senki nem várhatja el tőle. Ezen felüli izgalmas nüansz, hogy miközben a munkások családja sokszor itthon marad, vagyis az ő angliai, németországi, ausztriai éveik ideiglenesnek tekinthetők, addig a diplomások nem tervezik, hogy valaha is visszatérjenek. A következtetés helyes: pontosan ezekre az emberekre lenne nagy szüksége Magyarországnak ahhoz, hogy rendbe szedje és felemelje önmagát.
Ezt egyszer már átéltem. Aktívan, szereplőként. A különbség annyi, hogy a rendszerváltás idején határon túli magyarként – sokadmagammal – Magyarországot véltem az ígéret földjének, és otthonról hazatelepülvén anyanyelvemen folytathattam az életemet. Családostul. Úgy is megáll a párhuzam, hogy miközben az értelmiségiek szinte valamennyien letelepedésben gondolkodtak akkor és később, addig a munkások azért melóztak látástól vakulásig az anyaországi építkezéseken, földeken vagy akárhol, hogy itt összekuporgatott pénzükből ott teremthessenek egzisztenciát. Hogy ez mennyire sikerült, jó kérdés – de nem tartozik szorosan a tárgyhoz. A másik kérdés, a közösségi karakterű dilemma így hangzik: megrogyott-e ettől Kárpátalja, a Vajdaság vagy Erdély? A válasznak óvatosnak muszáj lennie: nem teljesen, nem egyformán – de sokak helye maradt üresen.
Akárhogy is: amennyiben elfogadjuk, hogy van olyan, hogy nemzeti sorskérdés, ez az. Abból a fajtából, amit képtelenség csak úgy kapásból, lazán megoldani. Azt mondja Scruton: kár lenne tagadni, hogy ha a kivándorlók visszavándorolnának, azzal Magyarország is jól járna. Nekünk is gond, hogy emigrál az elit, fejtegeti, és mindazok, akik képesek és hajlandók dolgozni. Főleg a fiatal emberek. Csakhogy a 21. századi Európában nemigen szabhatja meg senki senkinek, hogy mit tegyen és ne tegyen. Ott még nem tartunk, hogy erőszakkal állítsák meg a határon a legjobb agyakat és a legügyesebb kezeket.
Módszer mégis van. Olyan országot kell csinálni, ahonnan az emberek nem akarnak elmenni. Ehhez ma már kevés azt mondani, hogy szívet cseréljen, aki hazát cserél. Olyan haza is kell, amit tényleg nem könnyű és nem is érdemes ott hagyni, és amely hagyja, hogy szeressék. Nem matematikáról és nem pénzről beszélek, és azt is tudom, hogy egy elfuserált identitást újrateremteni évtizedekbe telik. Ráadásul nem magától értetődő, hogy egyáltalán sikerülhet. Azt azonban tudom, hogy úgy már hozzáfogni sem érdemes, ha a politika csak a szimbolikus nagynénémhez beszél, míg hozzám egyetlen értelmes szava sincs. Így csak népszavazást és választást lehet nyerni – országot és hazát garantáltan nem. Sajnálom. Minden tekintetben. Annak ellenére – vagy épp azért –, hogy én magam egészen biztosan maradok. Hova a fenébe is mehetnék?
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
