(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Osztozom Bódis András aggodalmában, aki a Válasz Online-tól nem megszokott módon a napokban felelős kiadói véleménycikkben hívta fel a figyelmet az állam fideszes kifosztására, amit ő „perverz privatizációnak” nevezett el. A közvagyonból ezermilliárdokat ajándékoz oda saját magának a kormány, amivel kapcsolatban azt is biztosítani igyekszik, hogy ezt ne lehessen visszaszerezni tőle. Úgy lopják meg az államot, valójában minket, állampolgárokat, a nemzetet, hogy mindezt törvényileg szentesítik. Ahogy Bódis András dühe is átsütött cikkén, nehéz erre szavakat találni.
Amire nincs személyes ráhatásod, ne foglalkozz azzal, mert csak megmérgezi hétköznapjaidat és lelkedet – mondják a terapeuták és személyiségfejlesztők. Fókuszáljunk arra, amin magunk is változtatni tudunk, saját döntési lehetőségeinket vegyük számba, saját portánkon söprögessünk, saját életünket tegyük rendbe. De mégis mit lehet akkor tenni, amikor a közösségünk sorsa és szabadsága a tét? Hiába szorongat már-már irreális mértékben ez a történelmi méreteket öltő, törvényileg becsomagolt lopás, nem fordíthatom, és nem fordíthatjuk el a fejünket, akik hazánk sorsáért aggódunk.
Bódis András tételesen összeszedte írásában, hogy mi minden kerül fideszes kezekbe. Stratégiai ágazatok, tengernyi mértékű közpénz, piaci kulcspozíciók, de közfeladatok és hatalmas állami ingatlanpark is. Mészáros Lőrincé az ország felét földgázzal ellátó Tigáz Zrt, az észak-keleti régiót villamosenergiával ellátó Titász. Adnan Polat a kormánnyal és Erdogannal jó kapcsolatot ápoló török vállalkozó olyan hatalmas napelempark-hálózatot épít, amely a Paksi Atomerőmű kapacitástömegének a felét teszi ki. Kormányhoz közeli kézbe került a fővárost távhővel ellátó Budapesti Erőmű Zrt. 60 százaléka is. Ezekben a hónapokban jön létre Mészáros Lőrinc és társai kezében az ország második legnagyobb bankja, a szintén kormányhoz közeli vállalkozó által tulajdonolt 4iG Nyrt. felvásárolja a Digi Csoportot, és alighanem hamarosan a Telenort is. A médiapiacon, a szállodaiparban, a vasútgyártásban és a profi labdarúgásban is megkerülhetetlen szereplőkké nőttek ki a fideszes vállalkozók és érdekcsoportok.
A felsőoktatás már ismert kormányközeli kuratóriumokba betonozása mellett sorra születnek az úgynevezett közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok, amelyekbe ezermilliárdnyi közvagyon kerül. Olyan kincsek, mint az óbudai Zichy-kastély, a Hajógyári-sziget déli része, az Uránia mozi, a Millenáris, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Gödöllői Királyi Kastély – sajnos a lista nem teljes -, de olyan vagyontárgyak is, mint az ÓAM Ózdi Acélművek 20%-a, vagy az oroszoktól komoly állami pénzeken az Orbán-kormány által megvásárolt 25 százalékos Mol- és ugyanennyi mértékű Richter-részvénycsomag. Mind-mind ingyen és bérmentve, ajándékként az államtól az államot fogva tartó Fidesznek.
„Bezzeg a rendszerváltás utáni rablóprivatizáció jobb volt? A kádári világ utolsó évtizedeiben karriert kezdő generáció ’90-es évek elejei homályos és visszás vagyonszerzése igazságos volt, amelynek eredményeként az az elit hirtelen vált az államszocializmus építőjéből a piaci kapitalizmus első haszonszerzőjévé?” – vethetné szemünkre egy önérzetes fideszes, aki azért sejti, hogy nincs minden rendben a mostani kormányzati „kiárusítással”.
A mércémet magasabbra szoktam helyezni annál, mint amit a politika- és gazdaságtörténetünkből elrettentőnek gondolok. Mindenképpen a rossz emlékű rendszerváltáskori privatizációból kell ihletet merítenie egy magát kereszténydemokratának és polgárinak nevező kormánynak? Nem hinném. De más gondom is van ezzel a párhuzammal. A rendszerváltáskor elkerülhetetlen volt a privatizáció. Egyrészt minden állami kézen volt, másrészt az az állam csődközelben billegett. Igazságtalanságok sora történt ott privatizáció címszava alatt, de az egy történelmi kényszerhelyzet volt, nagyfokú polgári önmérsékletre, bölcsességre és morálra lett volna szükségünk ahhoz, hogy valamelyest mederben tartsuk az átmenetet. A Kádár-rendszer nem arról szólt, hogy erre képzett volna bennünket, így is sok önmagunkat meghaladó pillanata volt – meggyőződésem szerint – a rendszerváltásnak, többre nem volt erőnk 40 évnyi kivéreztetés után. Most azonban miféle történelmi kényszerhelyzet van? Semmilyen! Semmi, az égvilágon semmilyen szükség, kényszer, belső lelkiismereti parancs nem szól amellett, hogy meg kellene csonkítani az államot!
Az Orbán-kormány ezt mind csak és kizárólag azért teszi, hogy hatalmát biztosítsa demokratikusan megválasztott hatalom nélkül is. Aki eddig demokratának tartotta valamilyen sajátos észjárást követve Orbán Viktort, itt az idő, hogy számot vessen az igazsággal. Miféle demokrata az, aki felhatalmazás nélkül – ugyanis erre soha, semmilyen választási kampányban nem tett utalást a kormánypárt, ellenben az ellenkezőjét fennen hirdette – saját zsebébe menti át az állam tetemes részét? Ez belső tatárjárás! Azt ne mondja erre nekem senki, hogy legalább magyar kézbe kerül! Hát a magyar állam nem magyar?
Bizony sokan úgy gondolják, hogy ha valami nem Orbán kezében van, akkor az már nem is magyar kézben van. Hát normálisak vagyunk? Kicsoda Orbán Viktor, hogy nem lehet ellenzékben? És ki vagyok én, ha állítólag szavazatommal nemzetietlen erőket támogatok? Én nem vagyok magyar?!
Magyar vagyok, és magyarokra szavazok, és semmivel nincs kevesebb joga és hivatottsága az általam választottaknak igazgatni a magyar államot, mint Orbán Viktor siserehadának! Kérem vissza a magyar államot, az az enyém is, mert semmivel nem vagyok kevésbé magyar, mint a tisztelt miniszterelnök úr. A haza nem lehet ellenzékben, igen, de Orbán Viktor lehet!
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
