Van egy ősrégi vicc a kommunizmusból. Mit jelent, ha összetört vörös csillag úszik lefele a Dunán? Jelenteni nem jelent semmit, de kezdetnek nem rossz! Talán ezzel a csattanóval kellene bemutatni Igor Matovič kormányfő pár nappal ezelőtti gesztusát, amit a felvidéki magyarság valóban jóindulatú lépésnek minősíthetett.
Sajnos a gesztus csak gesztus marad. A kormányfő ellenzéke rögtön előkapta a magyar kártyát, letámadta Matovičot, mondván, felesleges engedményeket tesz a magyaroknak, elárulja a szlovák hazát, és pont Trianon évfordulóját zavarja meg ezzel. Mindezt megfejelik azzal, hogy a magyar képviselet milyen szemtelen. Miért is? Mert merészelt pár gondolatot megfogalmazni azzal kapcsolatban, mit is szeretne. Nem követeltek, mint azt a szlovák nemzetébresztők 1861-ben (megjegyzendő, hogy a magyar memorandum pont ebből indult ki), csupán a tárgyalás alapjait szerették volna lefektetni.
Persze végig lehet menni a pontokon, számtalan érvet és ellenérvet felsorolva, de a memorandum nem erről szólt.
Csak arról, ha már kinyújtják a békejobbot, akkor tegyünk is bele valamit, amivel tovább tudunk lépni. Kezdjünk el végre arról beszélni, ami elválaszt, ami éget, hogy a kinyújtott kéz ne csak üres gesztus maradjon.
Milyen kinyújtott kéz az, amely nem adni akar? Valószínűleg üres.
Milyen közeledési szándék az, ahol a kéréseket nem hallgatják meg?
Hogyan akar valaki együttműködni, biztosítanim hogy a magyarok is teljesjogú polgároknak érezzék magukat, ha el sem olvassa a tárgyalási alapot?
Miként mondhatja valaki azt egy memorandumról, hogy „Senki sem beszélhet így velem vagy a szlováksággal”, és hogy „visszaéltek a jóindulatával, és arra használták ki a helyzetet, hogy újra felszítsák a nemzeti ellentéteket, hogy visszaálljon a harminc évvel ezelőtti helyzet”,
ha el sem olvasta.
Itt akár be is fejezhetném a mondandómat, mert az üres kéz gesztusa nem oldott meg semmit. Esetleg rávilágított pár dologra.
Először is, egyelőre marad az alapigazság: a jó indián a halott indián, vagy legalábbis az, amelyik csöndben marad és bólogat. Majd adunk pár posztot a jól viselkedő díszmagyaroknak.
Másodszor, a szlovák közeg nem érett még a megbékélésre, a legapróbb jog biztosítását is az államiságuk elleni merényletként könyvelik el. Legalábbis erre utal az a masszív támadás, amit a kormányfő tapasztalt a találkozó után.
Harmadszor, most kiderül, ki a pillanatnak élő politikus, és ki az államférfi. Mert egy valódi államférfi merje vállalni, hogy kiegyezésre törekszik, akár az ősellenséggel is. Kiáll, mert morálisan meg van róla győződve, hogy ez hosszú távon jót hoz. A pillanat politikusa pedig az adott momentum politikai hozadékát látja, számolja, mi hoz neki többet.
Az, hogy a szlovák közegben ráég a magyarbarátság, s ezzel szavazatot veszít, vagy az a cél, hogy esetleg magyar szavazatokat szerezzen.
Nem bonyolult matematika. Nos, Matovič tegnap nagyot hibázott, mert ráégett a magyarbarátság vádja – elég szomorú szóösszetétel –, és egyben elveszítette a magyarok rokonszenvét.
Negyedszer nem vagyunk készek a magyar–szlovák párbeszédre. A magyarság fél kimondani a kéréseit, javaslatait, mit is szeretne. Nem is csoda, hiszen a szlovákság meg van győződve róla, hogy mi átlagon felüli jogokkal bírunk, elég, ha összehasonlítjuk magunkat a londoni pakisztánokkal.
Ötödször, és ez a legsúlyosabb, a szlovákság nem ismer minket, nem tudja miként gondolkodunk, mi bánt minket, mit szeretnénk elérni. Bár mindegyikük szereti a konkrét magyarját, közösségként még mindig ellenség vagyunk.
Ellenségek, akik itt élnek ebben az országban, akik eddig mindent megkaptak, iskolába is járhatnak, a kultúrájukra is dobtak némi aprópénzt. A szlovák barátunk csak azt látja, hogy annak a népnyúzó nemzetnek a tagjai vagyunk, amely évezredekig elnyomta őket.
Arról soha nem hallott, hogy nem az ő létszámuk feleződött meg az elmúlt száz év alatt, nem közülük telepítették ki a közösség negyedét, nem közülük vittek tízezreket Csehországba kényszermunkára, nem közülük zártak be sokakat a háború után koncentrációs táborba, és nem közülük fekszenek jó páran tömegsírokban.
Mert ők jók. Nem érzik annak a hiányát, hogy a magyarlakta régiókat elkerülte az iparfejlesztés, hogy pont itt a legnagyobb a munkanélküliség, hogy közösségünkben jóval kisebb az iskolázottság, és várhatóan jóval kevesebb évet fogunk megélni. Ez jelenti a többletjogokat.
Köszönjük a kinyújtott kezet, de egy államférfinak tudnia kellene, hogy
évtizedek óta nem kezelt gondok orvoslására van szükség. Ne várja, hogy mindezt mosolydiplomáciával, jópofa bejegyzésekkel meg lehet oldani. Ez kemény munka, akár több évre való. Viszont egyszer már érdemes volna nekilátni, és talán a világ is egy kicsit jobbá válhatna.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
