Egy ismerősöm édesanyjával történt.
A nő nagyon butuska volt, de kőkeményen hitt a marxista, szocialista, kommunista eszmében. Nem látszólag, nem érdekből, hanem tényleg hitt benne. Persze csak amolyan spontán módon, hiszen nem volt különösebb ideológiai képzettsége. Mint a hívő ember, aki valami megmagyarázhatatlan módon beleszeret egy felekezetbe, s olyan fokú érzelmi kötődés alakul ki nála, ami miatt már képtelen felmérni: végülis miben hisz.
Ő is ilyen volt. Hitte, hogy a Pártnak mindig igaza van, hiszen az fel van vértezve a marxista-leninista eszme eszközeivel, azaz képes látni a jövőt. Persze hülye ő se volt, látta a problémákat bőven, de azokat sose az eszme terhére rótta fel, hanem annak tudta be, hogy egyrészt sok az elmaradott ember, másrészt az ellenség beférkőzött a Pártba.
A bajok 1988-ban kezdődtek. Ekkor kezdett az országban megjelenni az ellenzékiség nyíltan is, lett Fidesz és MDF, aztán SZDSZ is, s érezhető volt: a hatalom nem bánik el immár keményen az ellenzéki magatartással, hanem azzal egyre szoftabb eszközöket bevetve harcol. Amit már nem tudott értelmezni az az első nagy ellenzéki tüntetés szabadon megtarthatósága volt: ez a romániai falurombolás elleni tüntetés volt 1988. június 27-én – bár ő maga is szidta egyébként a román rendszert, de ez az ő narratívájában úgy ment, hogy a román rendszer azért rossz, mert Ceaușescu letért a „lenini útról”.
Ekkor már elkezdte levelekkel bombázni a Pártközpontot, hogy „ellenforradalom készül”, „az ellenség készül megdönteni a néphatalmat”, stb. Ezekre kapott is választ: ilyen semmitmondó, nyugtató válaszokat.
1989 januárja végképp betette nála helyzetet, de ekkor is félreértett mindent: azt hitte, hogy a Pártban az „egészséges erők” Grósz elvtárs vezetésével küzdenek az „ellenséges erők” ellen, akiket Pozsgay vezet. Hamarosan csalódott: az MSZMP négytagú felső vezetése – azaz Grósz elvtárs részvételével – nyíltan beismerte, hogy a fennálló rend nem legitím, tehát rendszerváltozás kell. Ez volt a nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdése.
S a nő volt annyira nem hülye, hogy belátta: ezzel a rendszer kihúzta saját maga alól a szőnyeget, amin állt. Hiszen mindegy mi lesz a tárgyalásokon, mindegy mit tud elérni az MSZMP, maga a tárgyalás ténye már vereség.
Lassan rájött: nem „ellenforradalmárok” döntik meg a „néphatalmat”, hanem maga a Párt akarja megdönteni saját magát.
Ezt már nem tudta kibírni, egészsége súlyosan leromlott, s meg is halt.
Akkor ezen sokat gondolkodtunk. Mert a mi tapasztalatunk az volt egész idő alatt, hogy az emberek 95 %-a nem szereti a rendszert, hanem egyszerűen elviseli azt, s alig 5 % az aktív támogató, de ők is nagyrészt amolyan „kisebbik rossz” alapon. Olyan ember, aki tényleg elhiszi az ideológiát, s ez még személyes hite is lesz nagyon kevés volt.
Még az állami és pártapparátusban dolgozó kb. félmillió ember körében is ez volt a meghatározó hozzáállás (ezt személyesen tudhatom, lévén mindkét szülőm ennek az apparátusnak volt tagja, persze nem felsővezető beosztásban, de annyira azért igen, hogy bele lehessen látni a helyzetbe):
- 80 %: „ez van, ezt kell szeretni” – azaz ez az eszme a hivatalosan kötelező, nincs mit tenni, nem mi akartuk, ez lett, alkalmazkodni kell hozzá,
- 10 %: amolyan absztrakt baloldaliság, azaz „az eszme marhaság, nem működik, de az alapja valahol igaz, jó lenne egy igazságosabb társadalom, bár ez nem ilyen”,
- 10 %: „igen, igazuk volt Marxnak és Leninnek”.
Látható, ez utóbbi ritkaság volt. S ezek egy része is simán elfogadta, hogy a dolog nem pont úgy jó, ahogy van, mert pl.:
- a „reformisták”: mert még nem érték el a termelőerők a szükséges szintet, azaz túl korai a rendszer,
- a „dogmatikusok”: mert a rendszer nem volt elég határozott, Sztálin elvtárs után minden lassan elveszett,
- az „emberi tényező” hívei: mert hatalomittas emberek elrontották a rendszert,
- a „nemzetközi tényező” hívei: mert túl erős a nemzetközi kapitalizmus, el tudta fojtani a szocializmust.
Szóval az nagyon ritka madár volt, aki elhitte, hogy minden szuper. Mi nem is hittük el, hogy ilyen lehetséges. Azt hittük, ezek az emberek csak megjátsszák magukat. Tulajdonképpen itt is csak a halál bizonyította: komoly volt, nem megjátszás.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
