A magyar prózaírás jeles alkotója, Krúdy Gyula előszeretettel emelt be műveibe Monarchia-korabeli történeteket. Az olvasó által már az iskolapadban megismert gyomor-, illetve ikernovellák (Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, A hírlapíró és a halál, 1927-1928) alapsztorija egy párbajhoz kötődik. A két fél, vagyis a két „párbajhős” szemszögéből megírt történet szerint az ezredes megbízást kap a kaszinótól, hogy az ország legjobb céllövőjeként vegyen elégtételt. Az újságíró által közzétett cikk ugyanis olyan mértékű sértést okozott nekik, amit vérrel kívántak kompenzálni. A hírlapírónak „nem szabad élve eljönnie a helyszínről” – szólt a megdöbbentő ítélet.
Ugyan irodalmi műként tekintünk elbeszéléseire, a források szerint Krúdynak volt alkalma átélni a párbaj izgalmait. Ha viszont egy kis nyomozómunkával az írói fantázia által kreált történet mögé tekintünk, látni fogjuk, hogy ez az esemény jóval több valóságelemet tartalmaz.
A magyarországi kaszinóknak mintát adó klubok előzményeit keresve jutunk vissza a 16. századi Angliáig. Ekkor még a vendéglőkben rendszeresen találkozó asztaltársaságokról volt szó, amelyek tagjai a fogyasztásukat közösen fizették ki. A 18. századra az együtt szórakozó és üzletelő csoportokból nőtt ki a híres angol klubélet. Amikor gróf Széchenyi István elutazott a szigetországba, volt alkalma megismerni a zártkörű társaságok világát.
A Pesti Casino néven elindított társulásnak tagokat toborzott, a szabályzat kidolgozására pedig bizottságot állított össze. Célja olyan fórum létesítése volt, ahol a haza szolgálata iránt elkötelezett arisztokrácia eszmecserét folytathatott a nem nemesi származású értelmiségiekkel. Az „eszmesúrlódás” során magyarul kívántak érvelni, ezért a kaszinó hivatalos nyelvévé tették. Később a névváltoztatás is terítékre került, és a Nemzeti Casino megnevezés mellett döntöttek.
Tagja lehetett minden tisztességes, művelt, feddhetetlen jellemű, önálló egzisztenciával rendelkező férfi, ha a jelölését követően a szükséges szavazattöbbséggel felvették. A századfordulón ott találjuk köztük a bősi grófot, Üchtritz-Amade Emilt és fivérét, a magyar lóversenyzés kiemelkedő személyiségét, Üchtritz Zsigmond bárót. Tagdíjként ekkor évi 300 koronát kértek. Tiszteletbeli tagoknak Ő császári és királyi fensége Jenő főherceget és József főherceget kérték fel.
A tudományos, a jótékonysági, a gazdasági-kereskedelmi és közművelődési témák mellett, Széchenyi gróf akarata ellenére, helyet kapott a politika is. A társulat fennállása alatt végig a nemzeti és hazafias érzelmek hű őre maradt.
1880 januárjában Budapest közvéleményét egy párbaj és a következményeként kitört véres utcai tüntetéssorozat foglalkoztatta. A hírlapok többsége erről a témáról írt, miközben esténként nagy tömegek gyülekeztek az utcákon. A zavargásoknak a katonaság szuronyai vetettek véget.
A botrány szálai a Kisbirtokosok Országos Hitelintézetéhez, annak állítólagos csalási ügyéhez vezettek vissza. A sikkasztás vádja nemcsak a közvélemény fantáziáját mozgatta meg, sorra közölték az újságírói véleményeket is. Utóbbiak egyike a Függetlenség című újság volt, amelynek szerkesztője leleplezési szándékkal jelentetett meg különböző, általa hitelesnek tartott dokumentumokat.
Így vált érintetté a nevezett intézet elnöke, gróf Festetics Pál, és személyén keresztül ekkor került képbe sértett félként a kaszinó közvéleménye. Az olvasók elé tárt állításokat a testület három jeles képviselője azonnal számon kérte a lap szerkesztőjén, arra hivatkozva, hogy számukra Festetics gróf kifogástalan jellemű férfi. Verhovay Gyula megnevezte a cikk íróit, majd olyan leveleket mutatott be, amelyekben állítása szerint a gróf az intézet vagyoni hiányának eltakarására törekedett. A szerkesztő ezeket a leveleket tárta a nyilvánosság elé.
A történet azonban itt nem ért véget. Másnap este báró Üchtritz Zsigmond képviselő és kísérete jelent meg a lapnál, és egy levelet adtak át Verhovaynak, amelyben báró Majthényi Izidor jellemtelen rágalmazónak nevezte őt. Ezzel együtt lehetőséget kínált neki arra, hogy a sértő kijelentései miatt elégtételt követeljen. A kor szokásai szerint ezt párbajjal tehette meg. Így vált az ügy egyre komolyabbá, hiszen mások írása miatt, a szerkesztőnek saját becsülete védelmében kellett kihívnia Majthényit. Azt a személyt, akit előzőleg nem ismert, akiről sohasem írt, és akinek semmi köze nem volt a lapja által feltárt csalási ügyhöz. A bárót azonban, mint a főrendiház tagját, barátság fűzte Festeticshez. Vélhetően ezért ártotta magát a források szerint éppen külföldön tartózkodó gróf hitelintézeti ügyébe.
A báró a kihívást elfogadta, de a felkínált kard helyett pisztolyt választott. Döntése nem volt véletlen: az ország leghíresebb céllövői között tartották számon. Az újságírónak viszont nem sok tapasztalata lehetett lőfegyverrel, ezért a fővárosi közvélemény aggódva tekintett a sorsára. Verhovayt egyébként a radikális függetlenségi és 48-as politika követőjeként tartották számon. Az országgyűlés képviselőjeként Tisza Kálmán kormányának ellenzője volt. Folyóiratában jelent meg a más szerzők tollából származó, A frakkos banda címet viselő cikksorozat, amely élesen támadta a Nemzeti Kaszinó néhány tagját.
A felek egyszerre lőttek. A biztos kezű bárót elkerülte a golyó, míg ellenfelét találat érte, és „a vér patak gyanánt folyt melléből”. Otthonában az orvosok napokig küzdöttek életéért, állapota mégis válságosra fordult.
Az esemény részletei futótűzként terjedtek a fővárosban, és azonnal felhergelték a lakosság egy részét. A történteket sokan úgy értelmezték, hogy a kaszinó közvéleménye végezni akart a szerkesztővel. Ez volt ugyanis az első olyan eset, amikor hírlapi közlemény miatt súlyos erőszakra került sor.
A sajtó képviselői tiltakozást adtak ki, valamint élesen bírálták a résztvevőket. „Az egész városban senki sem beszélt másról, mint e szomorú párbajról.” A szerkesztők attól tartottak, hogy egy-egy cikkük miatt könnyen kollégájuk sorsára juthatnak. Az ellenzékieket ugyancsak felháborította a meglőtt hírlapíró sorsa, és a párbajt nem párbajnak, hanem egyszerű gyilkosságnak nevezték.
A híradásokat olvasva úgy tűnik, napról napra egyre többen álltak a súlyosan sebesült szerkesztő és a szólásszabadságot védelmező lapok mellé. Verhovay ráadásul Cegléd város országgyűlési képviselője is volt, és a Függetlenségi Párt elveit valló cikkíróként tartották számon. Ebből adódóan az ügy politikai töltetet is kapott. Az együttérzők „egész tömege” jelent meg lakásánál, és támogatásukról biztosították az ágynak dőlt beteget. Látogatói között ott volt a képviselőház elnöke és az ország leghíresebb személyiségeinek egyike, Jókai Mór is.
Az egyre több indulatot kiváltó botrány a Kaszinót sem kerülte el. Január 11-én és 12-én a rendőrség és a katonaság együttes fellépése még elegendő volt a tüntetők megfékezésére, ám január 13-án elszabadult a pokol. Az első áldozat is ezen a napon vesztette életét. „Miután a párbaj történetében a nemzeti kaszinó neve is szerepel, s a hírlapi közleményekben szintén volt hivatkozás e testületre, a kaszinó ellen is ismételt utczai tüntetések történtek, melyek sajnos véres eseményekre vezettek” – olvasható az egyik lapban. Az épület előtt gyülekező tömeg a szerkesztőt éltette, miközben a sajtóértesülések szerint a „frakkos banda” és a „revolver-mágnások” kifejezéseket skandálták. A rend helyreállítására érkező egyenruhásokat bántalmazták, a lovon ülő rendőröket pedig a földre rángatva összeverték. „A katonaság rohamléptekben, dob- és trombitaszóval jelent meg, szuronyt szegezett és sebesülések történtek.”
A Kaszinóban tartózkodók eleinte nyugodtan figyelték az épület ostromára gyülekezőket, ám később, az ablakok bezúzását követően a török konzul francia nyelven kiáltott polgárháborút. Az anekdota szerint a jelen lévő orosz konzul megnyugtatásául, szinte nevetve „mondá, hogy nálok az ilyesmi valóban csekélység s figyelembe is alig vehető”. A terembe berepült kövek senkit sem sebesítettek meg.
(Folytatjuk)
Felhasznált irodalom:
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904; Magyar nemzetségi zsebkönyv, Bp., 1888; Sándor Tamás: Tüntetéssorozat Budapesten 1880 januárjában, In Valóság, 2007, 9. sz., 101-110. o.; Révai Nagy Lexikona, Bp. 1925; Korabeli újságok híradásai.
(Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
