Miről beszélsz? Te, főzni? Ne nevettess már! Egy zsemlét sem tudsz kettévágni, hát egy hagymát nem voltál képes felszelni múltkor, egészben etted, micsoda undorító dolog ez. Majd pont főzni fogsz, mi? Te szerencsétlen. Előbbi párbeszéd a hármas metrón hangzott el nemrég, egy középkorú férfi kedveskedett a mellette álló (ő ugyanis ült), lehorgasztott fejű nőnek, aki egyébként is elég nyúzottnak tűnt. A kívülálló pedig borzongott, miközben érezte, hogy ha egy kicsit is durvul a helyzet, közbe kell lépni. Mert van egy határ, amelyet ha valaki átlép, szólni kell neki.
Leszálláshoz készülődtek, de végül csak a férfi lépett ki a metróból, a nő mégsem ment vele („na mi van, most akkor nem jössz haza?”), szerencsére, gondolja az ember, bár jobb nem is belegondolni, az otthon helyett mi is lehetett az úti cél.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy a Ki Mit Tube nevű videoverseny összefoglalójában a 444-es Tamás Bence Gáspár azon viccelődött, hogy a beküldött videókon borzongó Szirmai Gergő, „ha ez így megy tovább, BB Évi sorsára jut”, azaz Szirmai idegileg nem fogja bírni a dolgot. Akik számára nem lenne világos: a legelső Big Brother-széria győzteséről, Párkányi Éváról van szó, az egykori kaposvári pultoslányról, aki a valóságshow-ból 16 millióval távozhatott. Ekkoriban még valóban olyanokat láthattunk ezekben a műsorokban, akikkel a mindennapokban is találkozunk.
Párkányi az azóta eltelt tíz évben rokkantnyugdíjas lett, pszichiátrián kezelték, a bulvársajtó pedig lelkesen tudósított róla, hogy épp milyen szerelmi csalódáson esett át, hogyan nem tudott mit kezdeni a sikerrel (nyereményéből éppen lehetne venni ma egy panellakást). Két gyermeke született, a bulvársajtó sűrűn hírt ad róla, hogy nem ő neveli őket. A Blikk tavaly azt közölte, hogy „hozzátartozói szerint alkalmatlan az önálló életre BB Évi”, fotót is mellékelve a cikk mellé: „Noha sohasem tartozott a nádszálvékony lányok közé, most még korábbi önmagához képest is nagyon meghízott, a pszichiátria lépcsőjén nem is tud úgy lemenni, hogy minden lépésével egy-egy lépcsőfokot halad (…) – mesélte Márk, akinek természetesen jár fotójáért a 10 ezer forint.”
Erről van szó: rúgj bele a már földön fekvőbe, ne sajnáld, mi pedig majd fizetünk érte. Alázd porba embertársadat, intézkedj, hogy felállni sem tudjon, majd szörnyülködj, hogy juthatott ide. Vagy mondd: hisz ő akarta az egészet. Csakhogy ő például huszonévesen indult az első szériában, még nem volt mindenki számára egyértelmű, mit jelent ez. És csodálkozunk, hogy egy szegény somogyi lány, aki még alig látott valamit az életből is, ki akar törni, ha így, hát így? Pedig annyira egyszerű lenne figyelni a másikra, segíteni neki, hogy ne is akarjon indulni, vagy hogy utána feldolgozhassa a történteket. De a bulvárnak ez nem érdeke. Mi pedig nem az áldozatot védjük, nem együtt érzünk, hanem kigúnyoljuk, elítéljük. És nyilatkozunk a sajtónak, hogy sosem lesz már ép ember. Mégis, kinek jó ez? Ki az, aki tényleg ettől érzi jól magát?
A felemelkedés lehetősége sokaknak csak illúzió. Marad a nehéz munka, a szegénység, az alkohol, az agresszív férj, a jó ég tudja, hol lévő gyerekek, a kocsma valahol Somogyban, meg az álom, hogy egyszer a pultoslány is sokra viheti. Vagy csak talál egy férfit, aki legalább nem veri össze és nem alázza meg a nyílt utcán. A szomszéd meg a bulvár borzong (dehogy borzong, izgatottan ecseteli, hogy néz már ki a nő), esetleg ironizál. Haha, kikészít ez a videó, BB Évi sorsára jutok. Dehogy jutunk. Csak nézzük a metrón, ahogy mással történik mindez, és várjuk, mikor lép közbe végre valaki. Mi majd legközelebb.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
