A többit elvégzi majd a karácsonyéj. Talán.
Talán soha nem voltunk még annyira rászorulva a megváltásra, mint most. Nehezebb volt már. Sokkal nehezebb.
Nagyobb nyomor, nagyobb iszony, több betegség, járvány, pusztulás, vigyorgó halál, több háború, rabszolgaság, kilátástalanság, szenvedés, földhözragadtság, ostobaság, sötétség, piszok, patkány, pestis, elnyomás, rothadás, bűz, „egyke és sivár bűn”, mindenből volt már több.
Csak ürességből nem volt több soha. Üres minden. A lélek és a szív a legüresebb. Mert nincsen már semmi, ami biztos. Ami kapaszkodó.
Nincsen már Isten. Nem halt meg, ó dehogy! Mi tagadtuk meg. Mint a haldokló nagypapát, aki hajdan a család körében búcsúzott el mindentől, de ma betesszük az elfekvőbe.
Mert halál sincsen többé. Mert nem akarunk tudomást venni róla. Mert öregség sincsen többé, méltóságos, emberi, helyette ráncfelvarrás, műmell és kitömött száj. Az van.
Nincsen többé jó és nincsen rossz. Ahogy igazi bűn sincsen, mert mindegyik bűn meg van magyarázva. Az ember nem felelős immáron semmiért, leginkább önmagáért nem, mindenki a körülmények áldozata.
Júdás ma nem köti föl magát, hanem elmegy a csoportos foglalkozásra.
– Szervusztok, Júdás vagyok, áruló.
– Szervusz Júdás, mi is…
És büszke hősként jön ki onnan.
Nincs többé nő és nincs többé férfi. Százezer esztendők bizonyosságát húztuk le a genderfluid csatornába és gügyögünk hozzá. Valamit a toleranciáról. Hiszen ma minden tolerálandó, csak a normális nem. Az maradt bűnnek egyedül.
Nincs többé „gondra bátor, okos férfi”, ki védi „menthetlen honát”. Ez toxikus maszkulinitás. És nincsen többé haza, otthon és család. A haza bűn, az otthon sivár, a család szivárvány.
A nemzet? Őrület, eltakarítandó.
És nincsen többé kiváló és nincsen alávaló, nincsen mindenki által elismert nagyszerűség és teljesítmény, a semmi ágán már csak a középszer ül, és a kiirthatatlan lumpenproli öntudat. Nincsen határa többé semminek, se országnak, se a szívfacsaró butaságnak. Azért üres minden szív és minden lélek, hogy a semmi annyira ne fájjon. De karácsony van még. Persze vásári komédiát csináltunk abból is, de azért még van.
Megváltó születik.
Nem figyel rá senki sem, de ő makacsul, csak azért is megszületik. Holott – látszólag – ez teljesen felesleges.
Mert ha ma teljes és megcáfolhatatlan, letagadhatatlan, félreérthetetlen bizonyosságot tenne az Úristen, ha megjelenne itt, a körúton, feltámasztaná és maga köré gyűjtené halottainkat, jóllakatna egy kenyérrel ezer embert, és átsétálna a vízen Pestről Budára, akkor a jogvédők feljelentenék, mert indokolatlanul akadályozta a forgalmat csúcsidőben, a halottak nem tettek nyilatkozatot, hogy szeretnének-e feltámadni, a jóllakottakon kívül további ezer ember is jól szeretne lakni, a vízen járás pedig szennyezi az amúgy is szennyezett Dunát.
És a Megváltó mégis megszületik, újra és újra.
Megszületik most is. A legenda nincs oda. És csak az a gyermek nem ostoba, ki csügg anyja szerelmén, saját gyermekei szerelmén, ki tudja pontosan, hogy fiú-e vagy lány, s akinek van hazája.
Ők, a maradék kevesek, tudják még, hogy Megváltó születik. De a Megváltó nem érettük jön e világra. Hanem az üresek, a sivárak, a semmilyenek miatt. Azokért éppen, akik nem is tudnak róla, s akiknek sem ő, sem a megváltás nem jelent már semmit sem.
Mennyből az angyal, töltsd meg üres szívüket és lelküket valamivel.
Bármivel. De talán – nem adhatok én tanácsot – leginkább bizonyossággal. Hogy vannak egyértelmű, megfellebbezhetetlen, örök dolgok. Nemzetek, hazák, otthonok, családok, férfiak és nők.
S hogy a csodák nem a pillanatokban vannak, hanem az örökkévalóságban, súgd a fülükbe angyal, hogy „mélységes mély a múltnak kútja”.
A többit elvégzi majd a karácsonyéj. Talán.
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
