Keserű csalódásairól írt egy menekülteket segítő német szociális munkás.
Keserű tapasztalatait és kiábrándultságát osztotta meg az N24 német tévécsatorna honlapján egy német nő, aki tavaly ősszel lelkesedésből vállalt munkát egy hamburgi menekültszálláson.
(…) Mint levelében leírta, hamar szembesülnie kellett azzal, mennyire más a valóság és az, amit ő addig gondolt a menekültekről. A menekültek közül nagyon sokan extrém módon követelőzőek, írta le tapasztalatait a nő. Amikor hozzá mentek, azonnal lakást, autót és jó állást követeltek maguknak. A menekültek felszólították, hogy ő épp azért ül ott az irodában, hogy nekik segítsen. Ha megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy ez nem ilyen egyszerű, többen hangoskodtak és agresszívvá váltak. Egy afgán menekült azzal fenyegetőzött, hogy ha nem teljesítik a kéréseit, akkor megöli magát. Néhány szír és afgánok egy csoportja pedig bejelentette: éhségsztrájkba lépnek, amíg nem oldja meg, hogy másik helyre költözhessenek át. Egy arab származású kolléganőjét azzal fenyegették meg, hogy lefejezik. Az ilyen konfliktusok miatt hetente többször is ki kellett hívni a rendőröket…
A szociális munkás számára a legkellemetlenebb az, ahogy a menekült férfiak egy része a nőkkel, így vele is viselkedik. Becslése szerint a menekültek 65-70 százaléka 20-25 év körüli, egyedülálló férfi. Egy részük semmibe veszi a nőket, és egyáltalán nem veszi komolyan őket. (…) A szociális munkás szerint azonban a helyzet még rosszabb lett az utóbbi hetekben, amikor egyre több észak-afrikai érkezett Marokkóból, Líbiából vagy Tunéziából. Ők még agresszívebbek, de ezt már nem állta meg szó nélkül, és inkább visszaszólt neki.” (Index)
Talán a legszomorúbb, s egyben legfontosabb „hír”, levél ez a közelmúltból. Mert ebben tényleg benne van minden, amit tudnunk kell, vagyis hát tudnunk kellene. Mert mi tudjuk. Tudtuk eddig is. Egy éve mondjuk, sírjuk, üvöltjük, hisztizzük – mindhiába. Az európai közvélemény döntő többsége tudja mindezt kezdetektől fogva, csak hát foglya saját politikusainak és hivatalos nyilvánosságának. No és persze a „píszínek”, amely lehetetlenné tette a dolgokról való egyenes beszédet.
Ezért olyan fontos ez a levél. Mert olyasvalaki írta, aki hitte az ESZMÉT. Elhitte a propagandát, a „píszít”, a hivatalos nyilvánosság minden gazemberségét és a gazember politikusok minden hazugságát.
Hitte, akarta, és jó akart lenni. A szó minden értelmében. És odament közéjük, segíteni. S ott kellett rádöbbennie, hogy ezeken nem lehet segíteni. Mert hiába minden „píszí” és propaganda és hazugság, nem vagyunk egyformák. Ők ők, mi pedig mi vagyunk. Semmi ok és semmi lehetőség ezen változtatni.
Ők azt akarják, hogy szolgáljuk őket, s hogy részesüljenek az európai jólétből, anélkül, hogy bármiben is kompromisszumot kellene kötniük.
Ők nem pusztán önmagukat és nyomorukat hurcolták idáig, hanem a miénktől mindenben különböző világukat, lelküket, szokásaikat, rögeszméiket, paranoiájukat, középkori, rettenetes világképüket, saját istenüket, saját családmodelljüket, saját, külön bejáratú és tőlük el nem vehető agresszivitásukat, velünk együtt élésre képtelenségüket, sötét, rettenetes bunkóságukat, szagukat, egész mind gyakrabban elviselhetetlen lényüket.
Mindezzel együtt érkeztek városainkba.
Megérkeztek Európa amúgy is beteg, rokokó finomságú és ellenállóképességű budoárjába a szaros gumicsizmájukkal és kőbaltáikkal.
És bejelentették, hogy maradnak, és igényt tartanak szolgálatainkra meg a segítségünkre. Meg a lelkünkre. Meg az életünkre. Igen, leginkább arra. Nem, nem elvenni akarják, az csak később következik, vagy most, ha úgy csinálunk valamit, ahogy nekik nem tetszik. De az életünk egyelőre abban a formában kell nekik, hogy adjuk fel mindazt, ami mi vagyunk. Voltunk. Durrantsunk be a kemencékbe a rokokó bútorainkkal, rokokó lelkünkkel, rokokó szokásainkkal, és süssünk nekik keszrát. Ha telezabálták magukat, adjuk oda a nőinket, mert rajtuk van a gerjedelem. Aztán szokjunk le a saját viselkedésünkről, ünnepeinkről, templomainkról, amúgy is már csak pislákoló hitünkről, és legyünk jók. Legyünk birkák, barmok, igáslovak, szolgák, legyünk mi az új perioikoszok, helóták, elviselhetetlen arab és fekete afrikai kőbaltás emberek csicskái.
Erről szól ez a levél.
Le kellene fordítani Európa minden nyelvére, és meg kellene tanítani
a gyerekekkel Európa összes iskolájában. Szóról szóra.
Eh… Ebből sem lesz semmi. Legfeljebb annyi, hogy a levél íróját rasszistának fogják bélyegezni, és a kártékony, bűnös kancellár, Merkel tovább folytatja halálos játékát – mivelünk.
S ez egészen addig így lesz, ameddig hagyjuk.
Ameddig az ilyen levelek igazsága össze nem áll kritikus tömeggé,
és megragadjuk végre mi is a rég elfelejtett kőbaltáinkat.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
