Ha a NEM szektája bármikor is háborút nyert volna, még a fákon makognánk.
Nincs új a nap alatt, van, ami nem változik sohasem. Ilyen örök, soha el nem múló létező a NEM szektája.
Ők sok-sok csatát meg tudnak nyerni, de hál’ istennek háborút soha nem nyernek, mert akkor még mindig a tűz körül ugrálnánk, hajunkban egy lábszárcsonttal. Vagy inkább még ott sem, hiszen:
„Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni / Százszor bátrak és viharvertek. // Az első emberi bátorság / Áldassék: a Tűz csiholója, / Aki az ismeretlen lángra / Úgy nézett, mint jogos adóra. // Mint egy Isten, hóban vacogva / Fogadta szent munkája bérét: / Még ma is minden bátor ember / Csörgedezteti az ő vérét. // Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: / Legkülömb ember, aki bátor / S csak egy külömb van, aki: bátrabb. // S aki mást akar, mint mi most van, / Kényes bőrét gyáván nem óvja: / Mint ős-ősére ütött Isten / A fölséges Tűz csiholója.”
Vagyis, ha a NEM szektája bármikor is háborút nyert volna, még a fákon makognánk. De mindig próbálkoznak, mindig velünk vannak.
Ott voltak akkor is, amikor úgy döntött a nemzet, legyen méltó helye az „ország házának”. Vagy nem is a nemzet döntött úgy, hanem csak a diéta? Persze, így pontos, íme: „1880. évi LVIII. törvénycikk az állandó országház épitéséről
1. § Az országgyűlés mindkét házát befogadó állandó országháznak a főváros ötödik kerületében levő Tömő-téren épitése ezennel elrendeltetik. 2. § A ministerium utasittatik, hogy az épitendő országháznak pályázat utján elkészitendő tervét az arra vonatkozó költségvetéssel együtt, jóváhagyás véget mielőbb terjessze az országgyülés elé. 3. § A ministerium felhatalmaztatik, hogy az épitési tervek elkészitéséből felmerülő költségek fedezése végett, póthitelt vehessen igénybe. 4. § Ezen törvény végrehajtásával a ministerelnök bizatik meg.”
Így kezdődött. És hogyan folytatódott? Nagy lelkesedéssel egyfelől, a NEM szektájának fellépésével másfelől. Már a győztes tervpályázatot hangos és zajos kritika fogadta, melyek elsősorban a neogótikus stílust támadták. A prímet a Pester Lloyd (ugyan mi más?) és számos más sajtótermék vitte, a neogótikus stílust „nemzetidegennek” (jó, mi?), „katolikus miszticizmusnak” (mondom, hogy mindig minden ugyanolyan!), nem elég modernnek és avíttnak bélyegezte.
Steindl Imre így felelt a vádakra:
„Az egész épületet góthikus stílusban terveztem. A középkornak e remek stílusa… lelkesedést keltő tökéletes szépségeivel, magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését legszebben jeleníti… Én az új országháznál új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs sehol s egy ilyen századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igen is arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be.”
Ezután persze még hosszan és sokat támadták, megvádolták korruptsággal is úgy anyagi, mint erkölcsi értelemben, szóval ment minden a maga útján. Majd következett a diétai vita!
1884. március 13-án nyújtotta be Tisza Kálmán az „állandó országház építési tervéről és a végrehajtásról szóló törvényjavaslatot”, amelyről május 1–3. között vitázott a Tisztelt Ház. A vitában elfoglalt álláspontokat a pártállás határozta meg elsősorban – mi más is határozta volna meg? Az ellenzéki képviselők nevében elsősorban Orbán Balázs és Apponyi Albert támadták az építkezés tervét, mondván, az túl drága és meghaladja az ország teljesítőképességét. A vita végén végül mindössze 48 szavazattöbbséggel fogadták el a törvényt.
A Főrendiházban majd két héttel később, május 15-én folyt a vita. Vay Miklós koronaőr nagy hatású beszédében egyebek mellett kijelentette: „(…) ha nem ma építjük fel, akkor az elmarad határozatlan időre, vagy örökre is.” Végül a törvényjavaslatot 134-en elfogadták, 74-en szavaztak nemmel, ezt követően az uralkodó 1884. május 22-én szentesítette az 1884. évi XIX. törvénycikket.
Ezt:
„1884. évi XIX. törvénycikk az állandó országház épitési tervének jóváhagyásáról és az épités végrehajtásáról
1. § Az állandó országháznak a ministerium által bemutatott épitési terve jóváhagyatván, elrendeltetik, hogy az állandó országház az 1880:LVIII. törvénycikkben meghatározott s a bemutatott terv szerint szabályozandó téren a jóváhagyott terv szerint fölépittessék s az épitési munkálatok, melyek még a folyó évben megkezdendők, akképen vezettessenek, hogy az állandó országház épitése lehetőleg 10 év alatt befejezhető legyen.
2. § A szükséges előmunkálatok, valamint a jelen évben teljesithető épitési munkák költségeinek fedezésére a ministeriumnak 200,000 frt erejéig hitel engedélyeztetik. Jövőre az épitésre évenkint igényelt összegek az állami költségvetésbe veendők fel. 3. § A mennyiben az országház épitése, vagy környékének megfelelő módon szabályozása és elrendezése érdekében további törvényhozási intézkedések kivántatnának, ezekről külön törvény fog rendelkezni. 4. § Ezen törvény végrehajtásával a ministerelnök bizatik meg.”
Gondolhatnánk, hogy az elkészült mű aztán meggyőzött mindenkit, és elült a vita a csoda láttán. De erről természetesen szó sincs, ez mégiscsak Magyarország, úgyhogy az Országház elkészülte után is megjelentek a NEM szekta elviselhetetlenjei, és hozzáadták a magukét, mindazt, amik ezek hozzáadni képesek bármihez.
Jött Bobula János építész, és így nyilatkozott meg a Budapesti Építészeti Szemlében: „Mert ha igaz, hogy az építészet megfagyott zene, akkor a mi országházunk a legkellemetlenebb kakofónia, amelyet valaha zenekarból, egy ügyetlen karmester kihozott.” Papp Zoltán képviselő úr, a korabeli Szabó Tímea imigyen háborgott: „Botrányos dolog, hogy az előcsarnokban, társalgókban, lépcsőcsarnokban éktelenkedő és papagáj színeitől kacérkodó apró, szobroknak nevezett figurák vannak. Ezeknek semmi helyük ott!”
És természetesen nem maradhatott ki a sorból Ignotus, a kor egyszemélyes NOlimpiája sem:
„Hogy és mint lehetséges, hogy ugyanaz a Steindl Imre, ki ennek a parlamentnek dunai homlokzatát s gyönyörű kupoláját kieszelte, belekeveredhetett abba a példátlan, a más szavára el sem hihető, puszta leírásra elképzelhetetlen barbárságba, amit e parlament belső ornamentikája képvisel. Az ízléstelenség e gigászi voltához képest eltörpül minden egyéb kifogás az új Ház impraktikus volta s költséges építése ellen.”
„Impraktikus” – ó, hát persze! Már maga a szó annyira jellemző! És mi sem természetesebb, mint a „költséges” építkezés vádja, épp csak azt nem írta le a jó Ignotus (Németh László lenácizója!), hogy mennyi lélegeztetőkészüléket lehetett volna vásárolni az Országház felépítése helyett. De mi mást is írhatna az az Ignotus, akinek apja Veigelsberg Leó, a Pester Lloyd főszerkesztője és kolumnistája? És bizony, kár lenne tagadni, végül 19 év alatt, 37 183 943 koronából épült fel az Országház, és ebből a pénzből akkoriban minden sarokra építhettünk volna egy kórházat, vagy felépíthettünk volna Ignotusoknak tetsző, praktikus kis lakótelepeket, rogyásig.
A nemzet mégis Országházat épített. Illetve hogy is? Az Országgyűlés szűk többsége döntött csak a megépítés mellett, az istenadta népet meg sem kérdezték, az istenadta népre akkor került sor, amikor megérkeztek az alföldi kubikusok meg a székelyföldi ácsok, és felhúzták a csodát. Amit a mai napig mutogatunk, amiért eljönnek hozzánk messze földről is, amit a világ legszebb épületei között tartanak számon. Pedig Ignotus is megmondta: „impraktikus”…
(Folytatjuk)
Bayer Zsolt – www.magyaridok.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
