Hol lett elrontva minden? S egyáltalán: van még visszaút bárhová is?
Firenzében járok. Mondják, a reneszánsz bölcsője. Hát persze. Dante, a Mediciek – kedvencem a „Köszvényes” –, s a dóm. Amikor elkezdik építeni, III. András ül a magyar trónon, amikor elkészül a kupolája, akkor Mátyás uralkodik. Százhetvenöt év telik el az alapozás és a kupola elkészülte között, s ez alatt a százhetvenöt év alatt a reneszánsz is kiteljesedik.
Petrarca körülnéz a hegytetőről, Dante alászáll a pokolba, Boccaccio pajzánkodik – így kezdődött. S a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójával Michelangelo felteszi a pontot az itáliai reneszánsz csodájára, s mi jó, ha tudjuk, hogy az a középkor sem volt olyan sötét, s az emberi élet sem volt az a siralomvölgy – ha nem hiszed, olvasgasd Clairvaux-i Szent Bernát himnuszait vagy a Carmina Burana életörömtől duzzadó, pajzán versikéit.
Firenzében járok. S a fenséges dóm tövében állva nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ideje lenne egy új reneszánsznak.
Állok, nézem a kupolát, a Cattedrale di Santa Maria del Fiore kupoláját, nézem a százhetvenöt évet, mialatt az egykorvolt Európa s az egykorvolt európai kereszténység megmutatta, mire képes.
Még élt Dante, amikor elkezdték kiásni az alapjait ennek a fenséges, égbe szökő csodának. Még élt Dante, aki alászállott, s egyebek mellett ezt látta a pokolban, hol a Tivornyák hősei szenvedtek, a harmadik bugyorban:
„Immár a hűs, harmadik körben állok, / hol súlyos, átkos zápor zúg örökre, / egyformán ejtvén örökös szabályok. / Vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le / a sötét légen át és sohse fárad / s mindent rohaszt, ahol leér a rögre. / Cerberusz, egy kegyetlen, cifra állat / ugat három fejével kutyamódra / a népre, amely nyakig vízben áll ott. / Szeme vörös, sötét szakálla ronda, / két körmös kéz nőtt rengeteg hasából, / karmolja a lelkeket, falja, bontja.”
Itt ér a hír, a dóm tövében:
„Autó száguldott át csütörtök este a Vatikán keleti Szent Anna-kapuján, áttörve a svájci gárda és a vatikáni csendőrség két ellenőrző pontján – közölte a Szentszék. A tájékoztatás szerint az autó először megközelítette a kaput, de a svájci gárda megtagadta a behajtást.
A sofőr ezután tett egy fordulót, majd nekihajtott a bejáratnak.
A vatikáni biztonságiak a jármű feltartóztatása végett megpróbálták kilőni annak első kerekét. Annak ellenére, hogy a pisztolyból leadott lövés a bal első sárvédőt érte, az autó továbbhajtott egészen a Cortile di San Damasóig, vagyis az Apostoli Palota hátsó udvaráig.
A sofőr ott felszólítás nélkül kiszállt járművéből és a biztonságiak őrizetbe vették.
A negyven év körüli férfit haladéktalanul orvosi vizsgálatnak vetették alá. A vatikáni egészségügyi igazgatóság »pszichikai rendellenességet« állapított meg nála. A férfi jelenleg a vatikáni csendőrség fogdájában van őrizetben.”
Ez a hivatalos része a dolognak. Manapság hivatalosan minden ilyen elkövetőnek van valami „pszichés problémája”. De van a hírnek egy nem hivatalos része is, amiről hallgat mindenki, mondom azt is. Az autó páncélozott jármű volt, és tele volt robbanóanyaggal. Az autó átjutott három ellenőrző ponton is, a San Damasón, a Belvedere-n és a Cortile della Sentinellán is, mindhárom helyen lőttek rá, a vezetőjének komoly tapasztalata kellett legyen a szűk helyen haladó, nagy sebességű jármű vezetésében, s nyilvánvalóan felkészült erre a bonyolult, nehezen járható terepre.
Hm… Ki lehetett? És mit akart? Nem fogjuk megtudni sohasem.
S mi következik ebből? Hát ugyanaz. Ideje lenne egy új európai reneszánsznak. Mielőtt a firenzei dómban is a müezzin fog imára hívni, mielőtt a legközelebbi „pszichés problémákkal” küszködő ideküldött (befogadott) katona felrobbantja a Vatikánt. Mielőtt…
Új reneszánsz. Rendben. De hová meneküljünk vissza? Honnan kezdjük el megint? Az antikvitásba, ahol még tudták, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb? Jó lenne, igen, jó lenne újra hinni ebben, ugyanis ma így néz ki az ember:
„Pingponglabdával ánuszában, áramütés miatt, önkielégítés közben halt meg egy női fürdőruhát viselő férfi Csehországban.”
Ugye érzitek ti is, hogy ideje a reneszánsznak. Mert az a „férfi” nem egy pingponglabdával, hanem ezzel a mai világgal az ánuszában lelte hozzá méltó halálát, s egy pillanatra szerencsétlen anyjára és apjára gondolok, amikor meglátták így a gyereküket. Övék a tragédia, a halotté a szégyen, amely remélhetőleg túléli őt (Hommage a Kafka…).
Tehát az antikvitásig? Rendben van. Vagy elegendő visszamenni a hetvenes-nyolcvanas évek Nyugatáig, amikor még rend volt, gazdagság volt, normalitás volt, amikor a Havanna-lakótelep nyomorúságába kedd esténként beszökött a Klinika Brinkmann professzorral és Udóval, s enni lehetett az utcáról, akkora volt a tisztaság az NSZK kisvárosaiban, és omlott le a balkonokról a muskátli, halkan brummogtak a Mercik és a BMW-k, a férfiak a csajokat hajtották, a csajok meg a pasikat, mindenki fehér volt és németül beszélt, s még senki sem háborodott fel, hogy miként történhet ez meg az NSZK-ban.
Hol lett elrontva az is? Hol lett elrontva minden? S egyáltalán: van még visszaút bárhová is? Vagy marad nekünk a kafkai paradigma:
„Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: – Hová lovagolsz, uram?
– Nem tudom – mondtam –, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.
– Ismered tehát célodat? – kérdezte.
– Igen – feleltem –, hiszen mondottam: „Innen el”, ez a célom.
– Nem viszel eleséget se magaddal? – kérdezte.
– Nincs rá szükségem – feleltem –, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.”
Firenzében vagyok. Esik az eső. Imádkozom.
Borítókép: svájci gárdisták őrzik a Vatikán egyik kapuját (Fotó: Flickr)
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
