Sorrendben:
1.: Csütörtök este, egy tévéműsorban elmondok egy húsz éves (vagy 18, vagy 16? Fene se emlékszik már pontosan…) történetet, illusztrálandó tételemet az elfajzás természetrajzáról. A történet anonim, név tehát nem hangzik el, és semmilyen utalás a történet főszereplőjének kilétére. Egykorvolt barátomként beszélek az illetőről.
2.: Másnap reggel a 444-es Szily László hosszú cikkben kifejti, hogy Bayer előző este a tévében egy fideszes politikusról beszélt „pedofilia” kapcsán.
3.: Ezt körülbelül két óra alatt átveszi a komplett ellenzéki kreténhad, bírósági feljelentéseket tesznek, „bűnpártolásról” hadoválnak, turbózzák az ügyet, és persze a középpontban immár a „pedofil fideszes politikus” alakja lebeg, akiről „Bayer beszélt”, mit beszélt, „vallott”(!), mert „ilyen az egész Fidesz”, jobbikos gazemberek olvasatában nem elég a Szájer botrány, már pedofilok is „lelepleződtek” a kormánypártban, stb., stb. (Mindezt annak ellenére, hogy a blogomon már reggel egyértelművé tettem, nem fideszesről és nem politikusról van szó. De ez nem számít, a lényeg a narratíva sulykolása: a fidesz a homokosok, a pedofilok, a képmutatók gyűjtőhelye.)
4.: A Pesti Srácok viszonylag könnyen beazonosítható módon ír az illetőről. (Ugyanis sajtóberkekben illetve a régi baráti körben nem én voltam egyedül, akinek ilyesmiket mesélt.)
5.: A PS által körülírt személy (akit én kizárólag akkor fogok megnevezni, ha erre a bíróság kötelez) közli, hogy az általam elmondott önvallomás igaz, Thaiföld igaz (pipa, pipa), de soha nem létesített szexuális kapcsolatot kiskorúval, kizárólag 18. életévét betöltött személlyel.
6.: Én ezt nevezett „egykorvolt barátomnak és harcostársamnak” –akivel határon túli magyarok és úgy általában nemzetpolitikai ügyekben hosszú éveken át együtt harcoltunk- készséggel elhiszem. Ugyanis nincs okom kételkedni a szavában. Nyilván az annak idején „fiatal fiúkról” szóló történeteket mi értettük félre – kétségtelen, hozzánk képest egy 18 éves fiú már akkor is „nagyon fiatal” volt.
7.: Itt akár vége is lehetne ennek az egésznek. De nincs vége. Ugyanis a hazudozók, a gonoszok és kretének hada most már azt várja el, hogy még én magyarázkodjak. Reggel korán már hazudnak, félreértelmeznek és rágalmaznak, aztán, mikor kiderül, hogy lábon (stílszerűbben: tökön) lőtték magukat, gyorsan fordítanak egyet a kommunikáció fő csapásirányán, én engem akarnak magyarázkodásra kényszeríteni, és úgy tesznek, mintha amúgy én követtem el volna valami bűnt.
Például, hogy miért nem jelentettem fel egykori „barátomat és harcostársamat” –Szily értelmezésében: egy befolyásos fideszes politikust-, ha már egyszer tudomásomra jutott az általa elkövetett bűn.
Nos, van egy rövid és megkerülős magyarázat erre, több ellenzéki portál már megírta: nincs ilyen kötelezettségem ebben az ügyben, úgyhogy bármennyire is szeretnék, nem fognak tudni ezért meghurcolni.
De az igazság ennél bonyolultabb. És azzal kezdődik, hogy mi, itt, ezen a térfélen, ilyen esetben nem nézzük meg a büntető törvénykönyv vonatkozó passzusát, és nem annak alapján hozunk döntéseket. Hanem például a feljelentés fel sem merül. Amikor az általam meg nem nevezett egykorvolt barátom és harcostársam ezekről beszélt nekem, akkor ez számomra olyan volt, mint a gyónás. Hogy még patetikusabb legyek: egy barát vallomása. Ami szent, amivel nem élünk vissza, soha, semmilyen körülmények között. És tovább megyek: errefelé akkor sem élünk vissza egykorvolt barátok gyónásával és vallomásaival, ha a barátságnak vége, és az élet a lehető legtávolabb sodort bennünket egymástól – például a politikai paletta két ellentétes pólusán találtuk egyszer csak magunkat.
És ez most így lett volna, ha a kretén Szily és nyomában a komplett kretén ellenzék nem azzal van elfoglalva, hogy szavaim mögé odaképzel egy befolyásos fideszes politikust, és mint Szájerre, hiénafalkaként nem ront rá erre a dologra is.
Sajnálom, hogy így esett.
Annak viszont örülök, hogy az érintett állítása szerint csak mi értettük félre annak idején a szavait.
Az én lelkemnek könnyebb így.
És ennek tudatában egykorvolt barátságunk, jobbnál jobb útjaink, önfeledt napjaink és önfeledt röhögéseink emlékét még nagyobb gondossággal őrzöm továbbra is.
Jó volt egykor önfeledtnek lenni, és nem azt lesni reggeltől estig, vajon mit szabad mondani és mit nem, mert talán jön a Szél meg a Jakab, és számon kér. Hát, egykorvolt barátom, hadd idézzek ide egy klasszikust: „Egy lószart mama!”
És milyen kár, hogy egykorvolt barátomnak ma már ezek a barátai…
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
