Az idén még nem értük el az egymilliót. És eddig Ausztria és Svédország jelentette be, hogy elég, nincs tovább, megteltek.
Az idén még nem értük el az egymilliót. És eddig Ausztria és Svédország jelentette be, hogy elég, nincs tovább, megteltek.
Igen, az a Svédország, amely az önsorsrontásig elmebeteg módon viszonyul(t) a bevándorlás kérdéséhez (is), az a Svédország, amely a szélsőséges liberalizmus állatorvosi lova.
És az az Ausztria, amelynek kancellárja egy aljas és becstelen futóbolond, aki feltalálta az évszázad fogalmát, a „kaput oldalszárnyakkal”.
Németország pedig válságban van.
A német válság egyfelől politikai. Nő a feszültség a koalíciós partnerek között, és a kancellár népszerűsége rövid idő alatt óriásit zuhant.
A német társadalom és a politikai elit közötti feszültség ennél is nagyobb. (Bár ez igaz lassan az összes nyugat-európai országra, ahol a politikai vezetés és a sajtó a bevándorlás szükségességét és hasznosságát próbálja letuszkolni az egyre rémültebb és egyre haragosabb lakosság torkán.) Végül a német társadalmon belül is nő a feszültség, elég a naponta kigyulladó migránsszállásokra gondolnunk, és az állandósulni látszó tüntetésekre, amelyeken hol a migráció ellen, hol pedig mellette demonstrálnak egymást értelemszerűen egyre jobban gyűlölő csoportok.
Európa dühös, fél, és tehetetlennek érzi magát.
Közben az európai politikai vezetők – akár az uniós vezetők, akár az ismét ellenségnek kikiáltott nemzetállamok vezetői, tisztelet a kivételnek – mintha végképp elvesztették volna józan ítélőképességüket és belátásukat.
Európa vezetői hetente újabb és újabb értekezleteket, csúcstalálkozókat és válságtanácskozásokat hívnak össze, amelyeken lapogatják egymás hátát, elegánsan kortyintgatják az ásványvizet, és végül egy dologban tudnak megállapodni: a következő válságtanácskozás időpontjában.
Mint egy elegáns és méregdrága elmegyógyintézet, ahol az ápoltak politikát játszanak a kastély pompás termeiben és az ápolt kertben, a bukszusok árnyékában. Közben Európa nemcsak dühös és fél, és tehetetlennek érzi magát, de a türelmét is elveszíti. És erre minden oka megvan.
Európa invázió alatt áll, és az invázió elszenvedői, az európai polgárok azt látják, hogy vezetőik, „parancsnokaik” tökéletesen alkalmatlanok feladatuk ellátására. Európát foglyul ejtette a majd’ hét évtizedes jólét, béke és a dogmává lett, a józan gondolkodást, a legelemibb önvédelmi reflexeket és a kollektív tudatot zárójelbe tevő liberalizmus. Európa polgárai pontosan érzékelik a bajt, a veszedelmet, érzékelik a beözönlő idegenség elviselhetetlenségét, és a szemforgató hazugságot, amely megkísérli ezt az elviselhetetlenséget jónak, szükségesnek és hasznosnak láttatni. Európa lakói nem akarják azt, ami most történik (csak egy elmeháborodott kisebbség), de ugyanezek az emberek egyszerűen nem hiszik el, hogy tudnak tenni valamit. Mert kalodába zárta őket a politikai korrektség vérlázító hazugsága.
Kelet-Közép-Európa most más úton jár. Most, végre egyszer mi járunk a helyes úton. Kelet-Közép-Európának még vannak fogalmai, zsigerekbe égett emlékei háborúról, megszállásról, a szabadság felszámolásáról, a mentális, kulturális önazonosság megtartó és mindennél fontosabb megőrzéséről. Európa utolsó reménye ma Kelet-Közép-Európa.
És önmagunknak is utolsó reményei vagyunk. Történelmi pillanatban vagyunk, és ha most nem rontjuk el, történelmet írhatunk.
Először is: most van lehetőségünk történelmi kiegyezésre a szlovákokkal. Nem lenne szabad elszalasztani. Ugyanerre van lehetőségünk a szerbekkel is. S talán-talán eljön az ideje annak is, hogy kezet nyújtsunk a románoknak is.
Másodszor: a közös történelem, a közös történelmi emlékezet, a közös múlt és a mostani közös érdek végképp egy táborba terelheti Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Szlovéniát, Horvátországot és Szerbiát, valamint Ausztriát. Ehhez a szövetséghez a közös érdek alapján csatlakozhat Bajorország és az egész Baltikum. S talán Románia is végre. És létrejöhet Európa közepén egy az Északi-tengertől az Adriáig húzódó konglomerátum, amely minden értelemben elég erős ahhoz, hogy nemet tudjon mondani a nyugati és atlantista diktátumoknak. Kulturális, szellemi és gazdasági értelemben is helyreállhatna az egykori Monarchia, kiegészülve olyan gazdasági erőt képviselő, megkerülhetetlen országokkal, mint például Lengyelország; és ne feledjük, az angolok és a franciák semmilyen áldozatot nem sajnáltak annak idején azért, hogy a Monarchiát eltüntessék a föld színéről.
Ha pedig ez a kelet-közép-európai szövetség kiegyezik végre Oroszországgal, akkor olyan erő születik, amely immár megkerülhetetlen mind politikai, mind gazdasági, mind pedig kulturális értelemben, és amely erőtől csaknem másfél száz éve retteg a Nyugat és Amerika.
És ehhez az erőhöz Németország is gondolkodás nélkül csatlakozna, hiszen Németország már hosszú-hosszú ideje egy német-orosz tengely megteremtésén fáradozik, a legkülönbözőbb politikai és világpolitikai konstellációk közepette.
Ennek a víziónak kovásza ma Magyarország. Az első lépés pedig az, hogy meg kell akadályoznunk a hazug, ostoba és káros kvótarendszer bevezetését.
Nagyon komolyan kell vennünk a kvóta elleni aláírásgyűjtést. Mert ha a vízió vízió marad, ha az álomból semmi sem lesz, legalább önmagunkat így tudjuk megvédeni. Ezt ne feledjék, egyetlen pillanatra sem.
Bayer Zsolt – www.magyarhirlap.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
