Mégis, mit szeretett Szindbád? Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást.
Bele fogunk halni az időbe. S nem úgy, hogy az idő múlik, s majd meg kell halni; nem ilyen egyszerűen. Hanem majd megöl bennünket az idő…
Úgy öl meg, hogy kívül kerülünk belőle végképp.
Nem is olyan régen még volt közünk az időhöz.
Talán sohasem szerettük – s egészen biztosan nem értettük. Az idő végtelensége éppúgy felfoghatatlan, mint a világmindenségé vagy Istené. Ezért aztán a világmindenséggel már nem gondolunk. Istent meggyűlöltük és kiröhögjük, mint rút kamasz az oktatót, az öregebbet.
De az idővel nem tudunk semmit tenni. Az idő önálló életre kelt. Pontosabban: az idő rajtunk kívül és tőlünk függetlenül volt létező mindig is, de mi önmagunkon át érzékeltük és fogtuk fel. Most az idő a legfelfoghatatlanabb.
Marinetti még ódát írt a versenyautóhoz, hiszen a futuristák a jövőt és a sebességet ültették Isten helyébe. S nyomukban jöttek a fasiszták (nem a nácik, ó, nem, bosszant, ahogy a felkent ostobák zagyválják e két huszadik századi „izmust”), s aztán a második világháború jeges csöndjében még egyszer, utoljára megállt az idő az iszonyattól.
Olyasmiket művelt az ember a huszadik században, hogy eliszonyodott és megállt az idő.
Azután a század közepétől olyasmiket kezdtünk művelni, hogy elkergettük magunk mellől az időt.
Így kerültünk oda mindnyájan József Attila mellé, a semmi ágára. S ez nem magányosság, és semmiképpen sem sorstalanság, hiszen sorstalanság nincsen, a sorstalanság csupán kegyesnek vélt hazugság.
Ahogy ülünk a semmi ágán: az az időtlenség.
Rosszféle időtlenség.
Mert hát Krúdy időtlensége az életbe zárt végtelen. A miénk meg a ponttá zsugorodás.
„A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak.”¹
Egy Krúdy-mondatban ott az idő végtelensége. Megszületsz, élsz, meghalsz, míg elolvasod.
Figyelj csak:
„Mégis, mit szeretett Szindbád?
Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást.”²
Na ugye. Benne van az egész életed.
Krúdy prózája az örökkévalóság ígérete, illúziója. A boldog békeidők örökkévalóságáé. S azokba a boldog békeidőkbe még az első világháború is belefért. Hiszen mire lehullanak a levelek, otthon lesz mindenki. Vagy ahogy ő írta:
„Az élet barátságtalan és hűvös, régi színdarab; a háború, amely ha talál fiatalon és heves vérmérséklettel sok esztendővel előbb, bizonyára megtette volna a magáét életmódom, gondolkozásom, világfelfogásom és keserves kedvem megváltoztatására. A biedermeier-bútorok és képek helyett hadiszerekkel díszíteném házam. A háború most már nem olyan, amint a meséskönyveink, a hagyományaink mondották. A háború egy nagy gyári üzem; matematikusok, mérnökök, tudósok állnak a gépek mellett, megnyomnak egy gombot, százezer ember emelkedik fel a lövőárokból, meghúzzák a szellentyűt és a következő percben ugyancsak százezer ember tűnik el a föld alatt; a fényezett könyökű irodai kabát győzelme ez a háború a párduc-kacagány fölött, – a tudomány mindenhatósága az emberi kedv és hangulat fölött, – a falanszter közelsége, midőn majd egyáltalán csak gépek mennek gépek ellen, mint most hébenkorban a páncélos vonatok, automobilok és repülőgépek.”³
Milyen pontos, milyen mellékes. A háború mintha fel sem karcolná a boldog békeidők felszínét, hiszen a boldog békeidők a Ferenc Jóska szakálla alól kunkorodtak elő, s kunkorodtak aztán fel, egészen Podolinig s tovább, így aztán a biedermeier bútorok maradnak, a velőskonchoz pedig „kenyérszeleteket pirítsanak, mert ilyesmihez a zsemle nem egészen alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.”⁴ A boldog békeidők örökkévalóságába nem hallatszik be Gyóni Géza halálsikolya, a limanowai csata örök magyar hősiessége és borzalma, Isonzó némasága, pedig a múlt kastélyának van a legtöbb bejárata, de mindjárt utána az isonzói bunkereknek. De ezeket a hangokat s ezeket a rossz csöndeket elnyelik a titokzatos budoárok.
„Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény – ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézen! – ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban – ha gyóntatóatya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten vagy a nőneveldében fiatal tanár! Éjjeli lámpa a Sacré Coeurben vagy nagybetű az imádságban, amelyet a nők kedveseikért mondanak a ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot küldenek, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben és rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvassák. És mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette, aki képzelődésében kábult emlékezésbe ringatta, aki mindegyik hozott magával valami újat, alig megérthetőt és sohasem elfelejthetőt: egy hangot, egy mozdulatot, egy illatot, egy furcsa szót, egy sóhajt… Hisz még százhétnél több volt azoknak a nőknek a száma, akik Szindbád ábrándvilágában piros karikákon hintáztak. Akiket mind szeretni szeretett volna.”⁵
Hazugság, illúzió, elképzelés, regény. Ez a boldog békeidők. Ez a Monarchia. Ebben születik az operett – máshol nem is születhetett volna, hiszen az operett a hazugság és az illúzió szerelemgyereke –, itt ugrik bele a huszadik század a nagybőgőbe, s e világ krónikása, dalnoka, vándorkomédiása Krúdy.
Múlt, jelen, jövő – ez idő teljessége, ez az örökkévalóság. S itt csak egy pillanatra gondoljunk bele: ugyanennek a Monarchiának gyermeke, Krúdy kortársa Franz Kafka. Aki amputálja az idő egészét, s nem hagy mást, mint a pillanat iszonyát. Minden pillanat minden iszonyát. Ki gondolná, hogy ilyen messze van egymástól Prága és Nyíregyháza, Budapest és Kierling, igaz?
Krúdy csak a jövőt amputálja. Feljegyzik, egyszer lapja elküldi Debrecenbe, hogy írjon riportot a Nagyerdő éttermeiről s fogadóiról. Egy fiatal újságíró gyakornok is vele megy, intézni a papírmunkát. Október körül vagyunk, a kiküldetés egy hétvégére szól, s vasárnap ebéd után a gyakornok kissé idegesen kapacitálja Gyula bátyámat, hogy igyekezzen, indulni kéne, mert megy a vonat. Krúdy pedig megereszti nyakán a damasztpartedlit, s így szól:
– Fiam, nem tudom, ön mit tervez. Én a magam részéről maradok tavaszig…
S maradt.
Ez is az idő teljessége. Amikor a jövő helyére odatesszük hazugságot, illúziót, elképzelést, regényt.
Ebben a teljességben fut velünk a Vörös postakocsi, hozza Rezeda Kázmér szép életét. S Széplaki Titusz hírlapírót, kit halálra ítélt a kaszinó becsületbírósága, s neki a halálhoz mindenekelőtt egy új kalapot kellett szereznie. S az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél nyitó mondatára is rábízhatod az egész életed:
„Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbizatásából, miután a welszi herceg látogatásáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak.”⁶
Van-e ennél nagyobb bizonyosság, s ennél rejtélyesebb regény?
Kosztolányi így ír őróla:
„Ez a világ, amit ő álmodik a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen…”
Hát… elsóhajtott…
Még sincs jobb tanácsom, most, amikor teljes bizonyosság József Attila látomása, miszerint „csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” – szóval ilyesféle időkben olvassanak Krúdyt. Őnála van az idő teljessége. Az örökkévalóság. S minden-minden illúziónk…
¹ Krúdy Gyula: Szindbád
² Id. mű
³ Krúdy Gyula: Téli hadjárat
⁴ Krúdy Gyula: Szindbád
⁵ Krúdy Gyula: Szindbád
⁶ Krúdy Gyula: Utolsó szivar az Arabs Szürkénél
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
