A tűrhetetlen világ értelmetlensége és kilátástalansága (I. rész)
Március 4-én a Mandineren jelent meg az elmúlt évek legizgalmasabb, legfontosabb, legfigyelemreméltóbb interjúja az elmúlt évek legizgalmasabb, legfontosabb, legfigyelemreméltóbb gondolkodójával, Renaud Camus-vel.
Az interjú és Camus fenti jellemzését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt harminc év legizgalmasabb, ám legkevésbé sem fontos és még kevésbé figyelemreméltó magyar gondolkodója, Tamás Gáspár Miklós már az interjú megjelenésének másnapján, március 5-én szükségét érezte, hogy a maga módján reagáljon Camus gondolataira, imigyen:
„Ugyanakkor a kormánysajtó most már egyértelműen a nyílt fasizmust importálja, Jean Raspailtól Renaud Camus-ig. Orbán miniszterelnök a Fratelli d’Italia posztfasiszta/neofasiszta párt elnökét, Giorgia Melonit fogadja (akit a Klubrádió »jobbközép politikusnak« nevez) stb., stb.” 1
Különösebb beavatottság nélkül is tudható, hogy ha TGM nemes egyszerűséggel lefasiztáz valakit, akkor az illető méltó és érdemes a figyelemre, és nagy valószínűséggel a lefasiztázott gondolatai, világnézete nagy egyezést mutat a mi politikai közösségünk gondolataival és világnézetével.
Ami ma normális és európai, az a másik politikai közösség nézőpontjából szemlélve fasizmus, ugyanis a másik politikai közösség nézőpontja túl van minden normalitáson, minden emberin, minden tradíción és túl mindenen, ami Európa, illetve valaha és valójában Európa volt.
Camus nem rokona Albert Camus-nek, bár gondolkodásának számos egzisztencialista eleme van, leginkább a neoliberalizmus mára teljes elmebajjá vált „haladáseszméjének”, permanens fejlődésmániájának tagadását illetően. Camus interjúját olvasva óhatatlanul felmerül az emberben a másik Camus három, egymással összefüggő kisregényének világa.
A pestis kétségbeesett kiáltása, hogy bármekkora is az elidegenedés, az ember nem élhet anélkül, hogy ne törekedne a másik ember felé, hogy muszáj közösségben létezni, mert máskülönben tényleg semmi sincs. Igen ám, de A pestis legfájdalmasabb felismerése így szól: „Az emberek, emlékezet és remény híján, a jelenben ütnek tanyát; valójában jelenné vált számukra minden.”
Igen, ez a mai Camus interjújának egyik alapélménye is.
És nehéz elvonatkoztatni A pestis azon részeitől is, amelyekben Albert Camus lefegyverző megjelenítőerővel mutatja meg, hogyan terjed szét a városban a kór, hogyan borítanak el mindent a patkányok, majd a patkányhullák, a szemét, a mocsok, a bűz, miközben mindenki félrenéz, hazudozik, a prefektus másról beszél, az emberek beteg testi örömökbe menekülnek, a hivatalokban véget nem érő és sehová sem vezető tanácskozások folynak, a sajtó pedig a lehető legteljesebb hallgatásba burkolózik, és kizárólag szép és jó híreket közöl, azt, hogy a városban minden rendben van.
Ismerős?
Renaud Camus Albert Camus A pestisének Rieux doktoraként néz szembe az iszonyattal. Rieux doktor kétségbeesett, néma kiáltása is hallatszik, hogy egymás felé kellene fordulnunk és tudomást kellene vennünk a pusztulásról. S persze Renaud Camus-nek az interjúban kibontakozó alakjában nem lehet nem felfedezni Albert Camus Közönyének Meursault-ját, akit halálra ítélnek egy arab meggyilkolásáért, holott a tettet teljesen nyilvánvalóan önvédelemnek is lehet tekinteni. De Meursault nem hajlandó hazudni, így sorsa a halál.
A „nem hazudás” vállalása, a képmutatás teljes elutasítása nem más, mint a semmi felé törekvés, egyfajta lassú öngyilkosság. Meursault – és vele együtt az egzisztencializmus – megértéséhez megfejtő kódot ad a kezünkbe maga Albert Camus, aki műve előszavában így ír:
„Egyetlen mondatban, igaz, egy nagyon meghökkentő mondatban foglaltam össze már régebben a Közönyt: »A mi társadalmunkban mindenki a halálos ítélet veszélyének teszi ki magát, aki nem hullat könnyet az anyja temetésén.« Ezzel csak azt akartam mondani, hogy regényem hősét azért ítélik el, mert nem tartotta be azokat a játékszabályokat, melyeket egy bizonyos szituáció megkíván. Ebben az értelemben idegenként áll azzal a társadalommal szemben, amelyben él. Valahol a szélen bandukol, a magánélet, a magányos élet, az érzéki élet perifériáin. És ezért érez csábítást sok olvasó, hogy úgy nézze Meursault-t, mint egy hajótöröttet. Pedig hűbb képünk alakulna ki a regényhősről, vagy mindenesetre olyan, amely inkább megközelíti az író szándékait, ha elgondolkodnánk rajta, hogy miben is tér el Meursault a játékszabályoktól. Egyszerű rá a válasz: nem hajlandó hazudni. […] Igazán nem mondható el róla, hogy semmi érzékenység nincs benne. Valami mélyen megbúvó, makacs szenvedély élteti, a teljesség és az igazság szenvedélye. Habár ez az igazság nem szavakban ölt testet, hanem csak abban, hogy nem mutatok mást, mint amilyen vagyok, és mint amit érzek, de ezek nélkül soha nem győzhetjük le magunkat és a világot.”
Aki ma látja a pestis terjedését, mint Rieux doktor, és nem hajlandó róla hazudni, mint Meursault, az a médiatársadalommal és a neoliberális politikai közösséggel szemben él. Ez pedig nyilvánvaló bukás. Vagyis hát: A bukás – Albert Camus trilógiájának harmadik darabja. Az Isten felé törekvés parancsoló kényszere, mert „aki egyedül van, Isten nélkül és parancsoló nélkül, borzalmas annak a mindennapok súlya”.
Renaud Camus az interjú legvégén a következőket mondja:
„– Visszavonult a nagyvilági élettől, a plieux-i várkastélyban él. Hogyan telnek ott a napjai? A hamisság uralma elől tényleg nincs más menekvés, mint félrehúzódni valamilyen vidéki zugba?
– Ó, én egyáltalán nem húzódtam félre egy vidéki zugba! Ahogy mindig is akartam, vidéken élek, ennyi az egész, egy domb tetején, ahonnan minden irányban jó távolra ellátok.”
Ma kevés fontosabb hivatás van a távolbalátásnál, kevés fontosabb feladat van, mint elkerülni a jelenidejűséget. Ugyanis Stewart Brandnek igaza van:
„Kórosan rövidül a civilizáció figyelmének időbeni kiterjedése. Ezt az irányzatot eredményezheti a műszaki fejlődés felgyorsulása, a piac vezérelte gazdaság szűklátókörűsége, a demokráciáknak a következő választások időpontjával behatárolt szemlélete vagy éppen a személyes lekötöttségek sokirányúságának elterelő hatása, és mindez egyre jellemzőbben. Valamiféle kiegyensúlyozó tényezőre volna szükség a rövid távú gondolkodás mellett – egyfajta mechanizmus vagy mítosz, ami a hosszú távú szemléletet és a hosszú távú felelősség vállalását támogatja, és ez a »hosszú táv« legalább évszázadokat jelent.”2
S hogy miért tragikus a civilizáció beszűkülése, kóros jelenidejűsége?
Tekintettel a rövidesen bekövetkező túlnépesedésre; arra, hogy az életnek minden eddiginél nagyobb a hatása a majdan megszületendőre; a természetes rendszerek kimerülésére, az atmoszféra egyensúlyának felbomlására, a mérgező csapadékra, a kibontakozó technikára, a globális piacokra, a génmanipulációra és a népesség puszta számára; a tudományos és történeti tudásunkra, amely oly kényelmesen dobálózik az eonokat átfogó folyamatokkal, miközben az előre tervezett távlat legfeljebb ha öt évre szűkült – minden jel szerint súlyos szakadás állt be a folyamatban.
Egyre gyorsabban hozott döntéseink és egyre gyorsabban végrehajtott tetteink nem egyeztethetők össze a hosszú távú gondolkodással, illetve a reánk nehezedő felelősség súlyával.”3
Ezért.
Megnyugtató a tudat, hogy onnan, a plieux-i várkastély könyvtárszobájának ablakából ellátni talán ötszáz év távolába is.
(Folytatjuk)
Jegyzetek:
1 TGM: Migránskérdés és cigánykérdés és szabadság, Mérce, 2018. március 5.
2 Stewart Brand: Amíg világ a világ, Vince Kiadó, 2001
3 id. mű.
Bayer Zsolt – www.magyaridok.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
