Hanem egészséges ösztöneinkkel nézzünk szembe ezzel a nagyon rosszkor jött vereséggel, ami nagyon jókor jött.
Csak azt ne csináljuk, hogy most elkezdjük megmagyarázni. Jószerével 2006 óta alig-alig veszítettünk el bármit is. Főleg nem, ha valódi tétje volt. Ez most tizenkét éve az első komoly vereség. Szimbolikus térben, szimbolikus időben, szimbolikus városban.
Akkor tehát, megismétlem: ne magyarázzuk meg. És ne csapjuk be önmagunkat. Hódmezővásárhelyen 1990 óta nem volt baloldali győzelem. Éppen ezért fölöttébb elgondolkodtató, hogy éppen most lett. A részvételi arány magas volt. Nagyon magas. Szimbolikusan magas.
Úgy, hogy Hódmezővásárhely mindent megkapott az elmúlt években, amit meg lehetett kapni. Aki szokott járni abban a városban, pontosan látja az elképesztő fejlődést. Ennek ellenére a kormánypárti jelölt alulmaradt az ellenzékkel szemben. Éppen ezért mondom, hogy ne kezdjük el megmagyarázni, ne kezdjük el előkaparászni a négy évvel, nyolc évvel, száz évvel ezelőtti számokat, részvételi adatokat – helyette kaparjuk elő önmagunkat.
Ideje most megállni egy pillanatra, és elgondolkodni, hogy mi a baj. Mit csinálunk rosszul, mi nem sikerült, mi volt a baja a hódmezővásárhelyi szavazóknak. Ha nem ezt akarjuk megérteni és feltárni, ha ehelyett elkezdünk félrenézni és leginkább hamis magyarázatokat gyártani, akkor nagy baj lesz. Nagyobb, mint amekkorát el tudunk képzelni.
Mondják, akit egyszer megmart a kígyó, a gyíktól is fél. Bennünket 2002-ben megmart a kígyó, és sokáig féltünk a gyíktól. Aztán elfelejtettünk félni, és elkezdtük megint elhinni a közvélemény-kutatásokat. Amelyek persze hosszú-hosszú évek óta mindig vissza is igazoltak minden eredményt, ám most ideje visszatérni az egészséges, önmegtartó félelemhez, gyanakváshoz, soha meg nem elégedéshez. Ugyanis negyven nap van hátra az országgyűlési választásokig, és most felült a halott.
Gondolom, mindenki pontosan érti ezt a képet. Igen, az ellenzékünk halott volt (vagy tetszhalott?), és most felült. A lehető legrosszabb és a lehető legjobb pillanatban. Felült és ránk vigyorog éppen, torz pofával.
Vegyük észre a vigyort, és mondjuk ki: Hódmezővásárhelyen valami el lett rontva. És ez akkor is intő jel, ha amúgy önmagában csak egy időközi polgármester-választásról van éppen szó. Amelyekből néhányat elveszítettünk, néhányat megnyertünk, mondhatnánk, hogy nincs itt semmi látnivaló, tessék, kérem, továbbhaladni.
Mondhatnánk, hogy nincs semmi nagy baj, hiszen kicsit odébb, Kiskunhalason ugyanazon a napon nagyon nagyot nyertünk. Ezek a tények. Mégse mondjuk csak ezt. Hanem egészséges ösztöneinkkel nézzünk szembe ezzel a nagyon rosszkor jött vereséggel, ami nagyon jókor jött. Ugyanis jöhetett volna április 8-án is. Előjelek nélkül. És akkor már hiába néztünk volna szembe vele.
Most viszont van még negyven nap. És amit mondok, megint hosszú-hosszú hetek óta: nem dőlhetünk hátra. Nem hihetjük el, hogy már minden meg van nyerve. Hogy eldőlt a játszma, valójában már csak levezetünk és lazítgatjuk fáradt izmainkat. Nem, nem lazítgatjuk. Most jön a legnehezebb, legrémesebb, legfárasztóbb, leghalálosabb maraton. Nincs fáradtság, nincs kiengedés, nincs elbizakodottság, önhittség. Alázat van és tengernyi munka.
Hogy méltók lehessünk, méltók maradjunk a folytatásra. Ha nem így fogjuk fel és nem így fogunk hozzá, akkor meg sem érdemeljük. És higgyék el, ez a legkevesebb. Ugyanis nem rólunk van szó. Hanem a hazánkról. Amelyre most nemcsak kívülről fenekednek, de felült a halott is, amelyik már ezerszer tönkretette. Úgyhogy üssük fel a Toldit:
„Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:/Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;/– Mit csinálsz most, Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!/Ezer lelked volna, mégis megölnének. –/Semmi baj! az néki a tulajdonsága,/
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:/Kisegíti magát, sohase féltsétek,/
Nem válik belőle farkasoknak étek.”
Akkor mától így, ha kérhetem!
Bayer Zsolt
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
