Budapesten, az Egyetemi (Kisboldogasszony-) templomban november 16-án, szombaton délelőtt Berta Tibor dandártábornok, katonai ordinárius, a katolikus börtönpasztorációt vezető püspök állandó diakónussá szentelte Varga Attila akolitust, aki a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben, Baracskán teljesít börtönlelkészi szolgálatot.
Varga Attila 1973-ban született Budapesten. Középiskolai tanulmányai után Martonvásárban bölcsődei gondozóként helyezkedett el, majd az ottani gyermekotthonban gyermekfelügyelői állást vállalt, egy évvel később ugyanott nevelőtanár lett, értelmileg sérült gyermekekkel foglalkozott. 1994-ben kezdte meg szolgálatát a baracskai büntetés-végrehajtási intézetben. Szociális ügyintézőként kezdett és nevelői munkakört látott el. Később a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság alkalmazásában dolgozott, ahonnan zászlósként szerelt le.
Önjellemzésében úgy fogalmazott, hogy munkahelyeit mindig úgy választotta, hogy emberekkel foglalkozhasson, „legyen szó egy magatehetetlen kisbabáról, sérült gyermekről, rabról, vagy egy balesetet elszenvedőről”.
Felsőfokú tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán végezte hittanári szakon. Mindemellett őstermelő méhész. Tordason él, az ottani és a környékbeli gyerekeknek 2005-óta rendszeresen tart szentségi felkészítőket (elsőáldozás, bérmálkozás előtt), egyházközségi világi elnöki tisztséget lát el, rendszeresen áldoztat a liturgiákon, részt vállal közösségi, karitatív munkákban. Boldog házasemberként három felnőtt, diplomás gyermek édesapja. Mint vallja, „családja szerető támogatásával a benne munkálkodó hívásnak eleget téve” döntött a szerpapi szolgálat mellett.
Az Egyetemi templomban a szentmise (amelynek zenei szolgálatában a tábori püspökség énekkara is részt vett) keretében megtartott diakónusszentelési szertartáson Berta Tibor tábori püspök mondott szentbeszédet.
„Varga Attila Krisztus szeretetének sürgetésére és a Szentlélek Úristen indítására jött ma ide, hogy a szerpapság rendjére legyen fölszentelve, s ezzel még inkább elkötelezze magát, mint Krisztus szolgája, mint Isten titkainak közvetítője” – kezdte a püspök a beszédet, majd a szentelendőhöz fordulva hozzátette:
A különféle veszélyek és a megannyi válság – melyeket szabatosan nem is igazán tudunk megfogalmazni – a generációs feszültségek és a bizalom hiánya, sokféle félelmet, nyugtalanságot, szorongást és megannyi dühös indulatot gerjesztenek a mindennapokban, az élet szinte valamennyi területén. Az emberi társadalomban jelen levő rendellenes folyamatok fölerősödése, a hazugságok, féligazságok, rágalmak, pletykák, a megszámlálhatatlan médiafelület által megjelenített milliónyi információ miatt felbolygatott – és lassan felborulni látszó – világban nehéz az eligazodás, különösen úgy, hogy a megszokott kapaszkodókra való odafigyelés éppen ezek miatt szinte lehetetlennek tűnik.”
A püspök felhívta a figyelmet arra, hogy „az eddigi korokhoz képest Isten neve sokszor hangzik el a mai világban, de az is látszik, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik tudják, hogy miről is van szó akkor, amikor a hitet érintő (vallási és egyházi kérdések) fölmerülnek… Isten létét nem kérdőjelezi meg az emberek nagyobb része, de a többség alig számol ővele, azzal pedig egyáltalán nem, hogy hatalma van ebben a világban.”
Az élet központjában ma azok a technikai, technológiai, gazdasági újítások és szórakoztató médiafelületek állnak, amelyek úgymond a jólétet szolgálják. A hit, a vallás és a vallásosság nem tűnt el, de a szándék az, hogy már ne legyen eligazodási pont, hanem csupán egy a kultúrtényezők sorában.
Berta Tibor az Egyházról szólva kifejtette:
egyfajta ellenmondás, vagy ahogy Péter apostol írja: botrány, a botlás köve, a botrány sziklája, mely fölött képtelenség csak úgy, minden további nélkül napirendre térni.”
Nagyon fontos, hogy itt különbséget tegyünk az elsődleges és a másodlagos botrány között – folytatta a püspök. „A másodlagos botrányokat mi okozzuk. Ezért a hibákat, hiányosságokat, mulasztásokat, gyöngeségeket, gyarlóságokat, bűnöket nem szabad félvállról vennünk, letagadnunk, eltitkolnunk vagy eltussolnunk, de gyökeresen ki kell tépnünk újra és újra a vétek legmélyebb lényegét, az önimádat, az én- és önközpontúság, az önzés rothasztó és polkolszerű sivárságát” – mondta.
Az elsődleges botrány az Egyház, Krisztus Egyháza, mert nem hagyja az embereket a maguk teremtette régi és új ideológiában megnyugodni, hanem szembeszegül velük megvédve az emberi lét értékét.
Berta Tibor hangsúlyozta: „Nem hagyhatjuk egymást aludni a bűnökben, a gyarlóságokban. Nem engedhetjük, hogy aludjunk mert ez az alvás a halálunkat okozza.”
Jézus élete is szakadatlan küzdelem volt: „minden szava és valamennyi tette a gonoszság széttördelése és eltiprása volt Isten hatalmával.
és akkor is, amikor a rendíthetetlen irgalom állhatatos csöndjének erejével mentette meg a házasságtörő asszonyt a törvényre hivatkozó elvakult fanatizmus életet kiirtani akaró dühétől.”
A Gonosz elleni harc zárásaként pedig „a keresztfán széttárt karjaival mutatta meg egy új tér és egy új lehetőség megtapasztalhatóságát”. Krisztus révén megtörtént az áttörés az új emberbe; mert őbenne, ővele és őáltala mutatta meg Isten, hogy az embernek – minden gyengesége és gyarlósága ellenére – követnie kell őt, belsőleg azonosulni kell vele, az ő útján kell haladni.”
„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre” – idézte Jézus szavait a szónok.
Krisztus élete és evangéliuma ugyanakkor „arra világít rá, hogy az embernek nem kell félnie az Istentől, mert ő ismeri az embert, tud megannyi gyengeségéről, ugyanakkor és mindennek ellenére arra hívja, hogy meglássa magában az ő általa elgondolt embert, azt a valakit, aki lehetne, de még inkább azt, akinek lennie kellene.”
A szentmisén elhangzott evangéliumi szakasszal kapcsolatban, Jézus utolsó vacsorán mondott szavaira utalva a püspök kifejtette:
Azt is mondhatnám, hogy ez a szeretet egy sajátságos szolgálat, amely akkor érvényesül, amikor feladatainkat pontos lelkiismeretességgel, áldozatkészen és állhatatosan látjuk el.”
Ezek után Berta Tibor a szentelendőhöz fordult: „Kedves Attila! Ez a szeretet vezessen, amikor betartod a büntetés-végrehajtási szervezet szabályzóinak előírásait és szolgálati beosztásodból fakadó kötelességeket, vagy amikor végrehajtod elöljáróid intézkedéseit, de akkor is, amikor a mindennapok megannyi apróságnak tűnő helyzetében helytállóan végzed börtönlelkészi szolgálatodat, amely által – s ebben biztos vagyok – nemcsak a megbecsülést és a bizalom légkörét érdemled ki magad körül, de elejét tudod venni az önzésből fakadó megannyi káros jelenségeknek is.
Kívánom neked, hogy diakónusként az Örök Bölcsesség világosságában védelmezd a személyiséget, az embert. Legyél mindig megértő, de kritikus is. A különféle problémákban, napi válságokban és nehéz körülményekben fedezd föl az Istenbe vetett hit titokzatos alkalmait, a valódi hit szépségét, s mindeközben vesd el Krisztustól kapott tanítás magvait. Legyél mindig szabad, megértő és türelmes, úgy fordulj az emberekhez szolgálatodban, ahogyan magadhoz fordulnál.
Legyél az öröm barátja, és ne legyen tőled idegen semmi, ami emberi, mert ebből tud kinőni a szeretet politikájának a gyümölcse mely nem más, mint Krisztus ránk hagyott öröksége.”
A püspök a beszédében arról is szólt, hogy „Az Egyház jövőjét – mint eddig mindannyiszor – a közöttünk élő szentek fogják építeni és alakítani, azok, akiknek a hite mélyen gyökeret eresztett Krisztus evangéliumába”.
S végül ismét Varga Attilához fordult: „Jézus Krisztus Egyházának leszel a diakónusa, melyben egyszerre van jelen erő és gyöngeség. Azért fohászkodom ma ebben a szentmisében, hogy szerpapi és börtönlelkészi szolgálatodban legyél annak az Egyháznak a szolgálattevője, mely Krisztus minden földi mértéket szétfeszítő üdvözítő tettéből meríti azt az erőt, amely a kereszt szégyenfáján vált nyilvánvalóvá, amikor legyőzte a világot, a bűn és a Sátán uralmát.”
A szentbeszéd után következett a diakónusszentelés. Gérecz Imre bencés szerzetesnek az Új Emberben megjelent, e szertartásról szóló liturgikus jegyzetében így fogalmazott: „Bensőséges és lényegi mozzanat a szentelő püspök csendes kézrátétele. Ekkor tudatosan mellőzzük a hangos imádságot és a kórus énekét is, hiszen az egyházmegye főpásztora ezzel a gesztussal fogadja be a szentelendőt az egyházi rend szerpapjai közé, és kéri számára Isten Szentlelkének ajándékát, amit a kézrátételt követő szentelő imádságban szavakba is önt.
Ahogy a püspök és a pap Krisztus papságát gyakorolja, úgy a diakónus a szolgáló Krisztust jeleníti meg, amikor – a szentelési imádság szavai szerint – eltölti »a tettetés nélkül való szeretet, a betegekkel és a szegényekkel való törődés, a mértéktartó tekintély«. Ezért kéri a szentelő püspök Istent, hogy a diakónusok »tartsanak ki szilárdan és állhatatosan Krisztus mellett, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak«.
Fotó: Thaler Tamás
Körössy László/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
