Esténként gyakran kimegyek a ház elé és a fényekben gyönyörködöm. Háttal a kapunak támaszkodom, onnét látni a legszebben a díszítést. Sokan sétálnak ilyenkor a kertváros utcáin. Megdicsérik a karácsonyi dekorációnkat, megköszönöm és áldott ünnepeket kívánok nekik.
Engem is megbabonáz a ledvarázs, a kivilágított homlokzat, a házig vezető fénnyel szegélyezett járda, a szánt húzó rénszarvasok látványa. Tegnap este havazott. Jólesik a friss, hideg, hóillatú levegő. Mélyeket lélegzem, majd gyorsan visszamegyek a házba. Azt hiszem, megárthatott a délutáni kávé mellé befalt sok linzer, hókifli és zserbó. Egyszer csak megjelentél egy teli dobozzal a kezedben, és mint két gyerek, úgy kapkodtuk be egyik sütit a másik után. A szakállad fehér volt a sok porcukortól, a szám elé tartottam a kezem, nehogy hangosan nevessek és felébredjenek a gyerekek, mielőtt feldíszítenénk a fát. Igen, a fa. Hatalmas nordmann fenyő rózsaaranyba öltöztetve. A csillogó üveggömbök felülre kerültek, a kevésbé törékeny díszek pedig gyerekmancsmagasságba. Egy pohár házi tojáslikőrrel a kezemben a fa elé álltam és megörökítettem azt a tökéletes pillanatot, amely három gyerek mellett másodpercekig fog csak tartani. Három, kettő, egy, vége, írtam a kép alá és egy nevető szmájlival elküldtem a barátnőimnek. Edit visszaírta, hogy True.
A konyhából behoztam a gyerekekkel készített díszeket. Színes papírgirlandok, megvétózták a fehér-rózsaszín koncepciómat, vágták, majd ragasztották a kék, piros, sárga és zöld papírcsíkokat. Mekkora lesz az öröm, ha meglátják, hogy végül ezek is a fára kerültek! A süteményestálra felpakoltam a hétvégén készített félszemű, elszaladt mosolyú méziket. Abigél néhányról lenyalta a még friss, ragacsos cukormázat, a nagyok tomboltak miatta, majd újradíszítették őket. Vinci mérgesen azt mondta neki, te kis szarházi. Azzal védekezett, hogy a mamától tanulta. Leszidtam, te a konyhapult felé fordulva nevettél, talán még anyádat is láttad magad előtt egy percre dühös, vörös fejjel. A fa alá rejtettem az ajándékokat is. Egy hete minden este csomagoltam, díszítettem. Azt mondtad, feleslegesen dolgozom vele, hiszen a gyerekek másodpercek alatt széttépik majd az én origami csodáimat, és bár tudtam, hogy igazad van, akkor is hajtogattam, ragasztottam úgy, ahogy abban a bizonyos YouTube-videóban láttam, közben pedig szentségeltem, ha a ragasztópisztollyal megégettem az ujjam. Tipikus maximalista tanító néni, cukkoltál. Helyedre, elégtelen, mondtam.
Mi hárman, lányok egyforma anya-lányai ruhába öltöztünk, rajtatok Vincivel fehér ing, farmer. Azt hitted, az idén megúszod, de akkor elővettem a két színes, ruháinkhoz színben és mintájában passzoló csokornyakkendőt. Mit mondjak, láttalak már vidámabb fejjel is. A lányok ujjongva tapsoltak. Vincinek nem tetszett a rénszarvasos kiegészítő, azt mondta rá, hogy okádék. Ez a gyerek szivacsként szívja magába a csúnya szavakat az utóbbi időben. Megfenyegettem, hogy nem kap ajándékot, de kinevetett.
Az asztalon meggyújtottam a gyertyákat, közösen elmondtunk egy imát. Lazacot sütöttem, citrommártást és krumplipürét készítettem hozzá, neked ecetes-hagymás krumplisalátát. Meglepődtél, mikor letettem eléd a tálat. Gyorsan belekóstoltál, igen, anyukád receptje alapján csináltam. Ezért vettem el anyátokat, egy konyhatündér, mondtad a kicsiknek. Még mindig tele voltam a sütivel, érintetlenül toltam odébb a tányéromat, a kicsit etettem. A nagyok szomjasak voltak, behoztam a kancsót, alkoholmentes puncsot kapott mindenki. Persze most is eljátszották, hogy berúgtak tőle és ugyanolyan részegek voltak, mint amikor nyáron belekortyolnak az alkoholmentes bodzás sörömbe a medence partján.
Kihasználva a tettetett alkoholmámort, kiosontál a nappaliba és csengettél. A gyerekek egymást lökdösve futottak ki, ujjongtak a hatalmas fa és a sok ajándék láttán. Percekkel később Abi a fa körül körözött az új biciklijével, Vinci becélozta őt az új forgótáras habszivacs töltényes puskájával, de erélyesen rászóltál, így végül a kutyát lőtte le helyette. Újabb fenyegetés, mindjárt elveszem, mondtad. Téged is kinevetett. Luca csendesen és mosolyogva pakolta a lovakat a nagy faistállóba. Egy német családi vállalkozás készítette, kézzel festett csoda, az utolsó apró részletig kidolgozva.
A kád szélén ülök és a terhességi tesztet bámulom. El akartam mondani, hogy visszahívtak a gimibe angolt tanítani. Abigél februártól kezdhetne az oviban, január közepétől beszoktathatnánk őt. Tudom, hogy azt mondtad, ne siessek vissza, a pénz miatt nem kell aggódnom, foglalkozzak csak a gyerekekkel, de menni akarok.
Még oda se adtam az ajándékodat. Öt nap egy toszkán agroturismóban. Helyi sajtok, focaccia, sonka, bor, olajbogyó. Kabócák hangja a távolban. Behunyom a szemem és látom, ahogy a kőház előtt ülünk az udvaron. Fogod a kezem. Öt napig csak mi ketten vagyunk.
Újra a tesztre nézek. Eszembe jut a háromszor megélt első mosoly, fogacska, lépés, szó csodája. Aztán a hatévnyi aggódás, kialvatlanság, magány, láz, mellszívó, párolt brokkoli, az egyre távolodó világ délibábja a kapun túlról. Elmosódik előttem minden. Azt hiszem, összezavarhatott a sok íz, illat, fény. Túlterheltem magam, mindig azt mondod, hogy maximalista vagyok, karácsonykor meg aztán pláne. Igen, most is ez történhetett. Így van, … így KELL, hogy legyen!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
