Tulajdonképpen nem a tél hiányzik, inkább az, amit régebben jelentett. Régebben, valamikor ennek a lassú széthullásnak a kezdete előtt. Amikor még olyan egésznek hatott minden, és nem látszottak a demarkációs vonalak. A jégen korcsolyázók egy boldog családnak tűntek, akkor tíz-tizenkét évesen, aztán húsz év múlva már szinte senki nem beszélt senkivel.
Ez hiányzik, ez az aggálytalan összetartozás, a téli esték alomléte, amikor barátok és rokonok együtt húzzák fel a korcsolyát a jeges biciklitartónak támaszkodva, derűsen cseverészve a hétköznapi apróságokról. Persze lehet, hogy valójában nincs és nem is volt ilyen, hogy ez is csak egyike a felnőttek világát leegyszerűsítő gyerekkori képzelet tévelygéseinek, és lehet, hogy ez az egész lassú széthullás ez után kezdődött, a láthatatlanul meglapuló demarkációs vonalak felismerésével, a ráébredéssel, hogy végső soron mindenki egyedül van. Ha belegondolok, a szüleim valószínűleg tudták ezt, ismerték a felszín alatt megbúvó ellentéteket, valószínűleg mindannyiunk szülei tudták, hogy ez van, hogy csak idő kérdése, hogy már el is kezdődött, nem lehet kitérni előle, mert ez a felnőtt lét, elsodródás és szétzüllés.
De akkor még, az iskolakertben rögtönzött korcsolyapályán erről semmit nem tudtunk. A felnőttek nagyjából egyformák voltak, elmaszatolt kontúrú statiszták, nem tudtuk, hogy pár év múlva egymás ellen fordulnak, és aztán lesz, aki többet nem jön már hozzánk. És hogy a megosztottságot a végtelenségig lehet fokozni, a két kör rövidesen négyfelé válik, aztán tovább, mindegyik egyre kisebb csoportokra hullik, és ide-oda sodródnak közöttük az ismerni vélt alakok, először kiélesednek a kontúrjaik, majd megint elmosódnak, kihunyó távoli fények a januári éjszakában.
A felnőttek akkor még, a maguk szürke, amorf létükben valójában nem számítottak. A valóban fontos dolgok a gyerekek között dőltek el, hogy kié a templomtér és az iskolakert, ki, mikor és hol tekerhet végig büntetlenül a biciklivel, és hol van az a határ, amely mögött a mások földje húzódik meg. A gyerekek félelmetesek voltak, vadak és titokzatosak, a korcsolyapályán legalább három csoport tülekedett, mi, az örök pálya szélén oldalgók, a hokisok, akikkel a felnőttek rekedtre ordították magukat, meg a kicsik, akik a felnőttek kezén lógva csoszogtak, bukdácsoltak a jégen. A kicsikre vigyázni kellett, messziről kikerülni őket, esélyt sem adva a kíséretükben topogó felnőtteknek a készenlétben tartott szidalmak ránkömlesztésére. Mi nem sok vizet zavartunk, óvatosan siklottunk a jégen, gondosan kerülgetve a csúszkáló kicsiket, és rémülten próbáltunk kitérni a vadul száguldó hokis nagyfiúk elől. Ők voltak a pálya igazi urai, a kemény legények, akik veszett tempóban gázoltak át a pukk nyomában a jégen, nem nézve se jobbra, se balra, nem törődve a rémülten félreugró nagymamákkal, sem a pálya szélén bámészkodó felnőttekkel.
Telente összébb húzódott a világ, esténként vendégek jöttek, kávé mellett folyt a profán világmegváltás. És nem voltak még titkok és nem volt szégyelnivaló, azok később jöttek, a felnőtté válás során. Apróságok, amikről nem lehet beszélni, nincs meg hozzá a nyelv, kis dolgok, amiknek az iszonyata kimondva semmivé lenne, de éppen ez a lényeg, hogy nem lehet kimondani. Félreértések és piti árulások, meg a hirtelen napfényre bukó mélytengeri hit, a másként megélt igazság, amit addig eltakartak a hömpölygő mindennapok barátságos fecsegésének zavaros áramlatai. Az első becsmérlő szó és a nyomában járó rémület, a várakozás az apokalipszisre, ami akkor, először elmaradt, pedig megítéltük felebarátunkat, mégsem nyílt meg alattunk a kénköves pokol, aztán megítéltük másodszor is, és ahogy egyre élesedtek a kontúrok, úgy vált lassan második természetünkké, az összetartozás és elkülönülés eszközévé az ítélkezés, meghúztuk a demarkációs vonalakat ők és mi között, elindulva a felnőttség magánya felé.
Akkoriban, a korcsolyapályán még nem tudtam az elszalasztott lehetőségekről, hogy egyszer majd lesznek, pedig a gyávaság, a megalkuvás és a félelem szörnyetegei már próbálgatták az álruháikat, hogy aztán a józan ész, a becsület vagy a mértékletesség szerepében tetszelegve suttogjanak egy életen át, hogy csak utólag, visszanézve lássam a magasztos elvek és múló illúziók nevében ejtett, sosem gyógyuló sebeket. Nem tudtuk, hogy az igazság könyörtelen, mert nincs, csak megismerés, és a megismerés ehhez a nincshez visz egyre közelebb, miközben felszámol minden fölösleges cicomát, hitet, meggyőződést, embert.
De ott, a jégpálya mellett, miközben a jeges biciklitartónak támaszkodva befűztük az egyenkorcsolyát, erről az egészről nem sejtettünk semmit, még minden a helyén volt, a felnőttek a pálya szélén, a gyerekek a jégen, és nem hallatszott más, csak a korcsolyák surrogása, az egymásnak koppanó hokiütők és a tél finom pendülései a fémen.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
