Gyorsan nekivágott a világnak a Győri Balettben töltött hét év után. Előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba vitte az útja, aztán Helsinkiben horgonyzott le hosszabb időre, 2008-tól pedig Barcelonában él Ladányi Andrea Kossuth-díjas koreográfus-táncművész.
Gazdag szakmai életrajzzal büszkélkedhet: száztizenegy főszerep, hetvennyolc színházi koreográfia, tizenhat játékfilm, tizenöt táncfilm, huszonnyolc ország közönsége láthatta. Los Angelesben, miután válaszolt egy tánctanári álláshirdetésre, a stúdió vezetője, hallva, hogy mi mindent csinált, és hol mindenütt a világban, zavarában csupán annyit tudott mondani: Oh, my God! Ladányi Andrea akkor döbbent rá, hogy a következőkben talán helyesebben teszi, ha kevesebbet árul el magáról, mert azt legalább el fogják hinni neki. Ha az összes eddigi munkájáról számot ad, azt sok helyütt felfogni sem tudják.
Rendkívüli képességekkel és kiapadhatatlan kreatív energiával megáldott táncos-koreográfus. Az a típus, aki még az utca kövét is képes színpaddá változtatni, mert mindig eszébe jut valami. Barcelonában hogyan teszi túl magát a járványhelyzet nehézségein?
Álomképekben utazom. A semmiből is el tudok jutni valahova. Barcelonában a járvány első hulláma idején ötmillió ember tapsolt az erkélyeken a nővéreknek, a rendőröknek és a tűzoltóknak, miközben iszonyatos szomorúságot éltek meg. Én minden este a teraszon táncoltam, ahová ugyan senki nem látott be, de a videófelvételt másnap már megvágva raktuk fel a világhálóra. Ezt a helyzetet sem tudtam kihagyni. Itt egyébként mindenki komolyan veszi a karantént. Mi is a párommal. Nyolcvanhét napot töltöttünk a lakásban úgy, hogy csak kétszer mentünk le a boltba, és akkor is külön-külön. Minden este legalább egy-másfél órát készültem a táncra, mint egy rendes fellépésre, ami három-négy-öt percig tartott. Hatalmas óceánjáró hajók parkolnak, dudálnak a közelünkben, mentők szirénáztak, majdnem háborús helyzetben éreztem magam, miközben egy árva lélek sem járt az utcán. Én improvizáltam a teraszon, a párom pedig kamerával felvette. Mindig az aznapi hangulatom szerint választottam ruhát, sőt még színt is. Az elején fojtó, drámai szituációból indítottam, később volt, hogy már semmi nem jutott eszembe, de azon is túl kellett lépni. Sokféle lelkiállapoton mentem át, az alkotás folyamata azonban igazi örömmel töltött el.
Hány este táncolt a teraszon?
Negyvenhét alkalommal. Nem akartam elfárasztani a témát, azért hagytam abba. A ruháim is elfogytak, újat venni pedig nem tudtam. Egy napra esik a tánc világnapja és a születésnapom. Arra időzítettem a kiállítást a teraszon, hiszen képeket festettem a táncom alatt. Én voltam a kiállító, a kiállított és a vendég egy személyben. Ott mászkáltam a képek között egyedül. Azzal ezt be is fejeztem. Majd folytatom valami mással, ha az élet új helyzet elé állít.
Amerikába is visszamehetett volna. Miért döntött Barcelona mellett?
Zenész a párom. Ez befolyásolt a döntésünkben. Amikor találkoztunk, azonnal kiderült, hogy hasonlók az álmaink. A világot akarjuk meghódítani mindketten. Legalábbis megéreztetni másutt, másokkal azt a tudást, ami a miénk. Gergő hároméves kora óta zenél, tizenkét évesen már zenekarban játszott, több mint ötszáz nagylemezen szerepelt, Magyarországon mindent megcsinált, amit lehetett. Az ő műfaját figyelembe véve kerestünk kiindulási pontot. Köztes állomásként választottuk Barcelonát, innen járunk Amerikába. Épp a vírus előtt jöttünk vissza Los Angelesből, akkor lett volna Gergőnek egy ötvenhárom állomásos turnéja Európa-szerte egy amerikai zenekarral, ami aztán a helyzet miatt elmaradt. Én itt tanítottam egy táncstúdióban.
Nagy különbséget lát az amerikai és a barcelonai táncosai között?
A Los Angeles-i stúdió vezetője azt mondta, amikor megkapta a jelentkezésemet, hogy menjek be, tartsak próbaórát. Ő nem lesz ott, mert New Yorkba megy, üzente később, de egy lány mindent felvesz videóra, utána meglátjuk. Igen megszerettek a gyerekek. Elég dinamikusan tanítok. Amint elindítom az órát, perzsel a terem. Másnap felhívott a stúdió tulajdonosa, hogy látta a felvételt, és átadja az összes óráját. Azt mondta: Jobb vagy, mint én! Neki ugyanis az a fontos, hogy a stúdiója jól működjön. Más a helyzet a spanyoloknál. Elképesztő itt az élet. Ilyen mediterrán országba születni nagy adomány. Az étel, az épületek, a kultúra! Az emberek pozitívak és gyönyörűek! Nem lehet betelni a szépségükkel. Én, aki egész életemben párizsin és zsemlén éltem az autóban, miközben egyik pontból a másikba mentem, ma elmondhatom, hogy egészségesen táplálkozom. De ami a szakmai részt illeti: itt nagyon kevés együttes van, a kortárs tánc nem hódított olyan óriási teret, három-, maximum ötfősek a társulatok. A stúdióba örömért, élvezetért járnak a táncosok, főleg, hogy fizetnek érte. Három hét után az egyik iskolában, ahol tanítottam, egy piruett helyett már hármat forogtak, de arra kérték a tulajdonost, hogy beszélje meg velem, legyen picit könnyebb az óra. Meg legyen szünet, vízivás. Mindent lehet, mondtam, de akkor miért vagyunk itt? Nyolc éve jártok ide, eddig csak egyet tudtatok forogni, most meg három hét után már hármat, de még messze vagyunk az öttől-hattól. Számomra mindig is életcél volt a táncművészet, Barcelonában pedig a puszta boldogságukért táncolnak, nem feltétlenül azért, hogy ez legyen a hivatásuk.
Los Angelesben a street art falakra videoimprovizációkkal reagált.
Mindenütt reagálok az adott életkörnyezetre. Los Angelesben a harmincemeletes házakat nem graffitik, hanem figuratív falfestmények díszítik. Ott azokhoz kreáltam táncokat.
Milyen messze van már mindez a budapesti balettintézeti szerepeitől!
Ott elkönyveltek lírai táncosnőnek. Aztán elkerültem Markó Iván társulatához Győrbe, ahol én lettem a vadállat, a dinamika megtestesítője. Helsinkiben Jorma Uotinen szintén a költészet költészetét látta bennem, de már humorral vegyítve. Onnantól fogva soha többé nem merült fel, hogy milyen vagyok, ilyen vagy olyan? Mindig azt adom, amit a koreográfus éppen meglát bennem. Nekem az a kihívás, abban rejlik az eredmény.
Hét évig tanszékvezető tanár volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Milyen érzésekkel követi a történéseket, hogy miképpen került új kezekbe a vezetés?
Életem egyik legfantasztikusabb időszaka volt az a hét év. Két embertől kaptam szabad kezet a pályán. Mindketten igazán szerettek, és határtalanul bíztak bennem, tisztelték a tudásomat. Székely Gábor, az egyetem egykori rektora, tanszékvezető tanára volt az egyik, Jorma Uotinen, a neves finn táncos-koreográfus a másik. Az egyetemen olyan metodikát építettem fel, amelyben a karaktertánctól a tajcsin át a modern táncig tizenkét különböző stílus szerepelt, és háromhetente váltottuk őket. Mindenki megtalálta valamelyikben az egyéniségéhez a legjobban illő érzelmi és fizikai megnyilvánulási formát. Erre nagyon büszke vagyok. Miután több országban élek, nagyon határozott véleményem van a világpolitikáról, de arról is, ami most Magyarországon zajlik. Ezen a téren nem kívánok megnyilatkozni, mert olyan szinten ment el a stílus, a morál, a cinizmus, olyan durva lett a kommunikáció formája és nyelvezete, olyan távol áll már az intelligens véleménynyilvánítástól, hogy eszem ágában sincs kitenni magam semmilyen helyzetnek. Főleg most, hogy nem élek otthon.
S hogyan tervezi, meddig marad Barcelonában?
Engem mindig az érdekel, hogy megtanuljam azt az országot, amelyben éppen élek, és a frissen szerzett ismeretanyagba helyezzem bele a tudásomat. Ezért sem mondom soha, hogy eljöttem otthonról. Nem jöttem el, csak most máshol vagyok. És akárhol vagyok is, ha lehetőségem nyílik rá, boldogan dolgozom Magyarországon is. Ha külföldön élek, alkalmazkodom az adott ország törvényeihez. Amerikában például millió kérdést tesznek fel, amelyekre nagyon fel kell készülni. Igen, egy idő után innen is továbbmegyünk. Azt szoktam mondani: a saját pénzünkön vagyunk elvetemült maximalisták. Megtanulni népeket, kultúrákat, közben helytállni, érvényesülni óriási kihívás.
Budapesten mi várja?
A Magyar Nemzeti Táncszínházban lesz majd egy gálaestem, amelyre hét férfi táncost hívtam meg 25 és 70 év között. A pályám keresztmetszetét szeretném megmutatni velük. Együtt vállaljuk az eltelt időt. Komoly lenyomata lesz az est az elmúlt évtizedeknek. Ősszel, élőben szeretném megvalósítani mindezt. Megvárom, hogy visszaálljon a rend. Nem rajongok az online színházi közvetítésekért. Nekem a színház élő kapcsolat a közönséggel.
Frenák Pállal is lesz közös munkája.
Meglepett a felkérése, hiszen korábban sosem táncoltunk együtt, még táncgálákon sem találkoztunk, hogy beszélhettünk volna. Természetesen nagyon örülök a lehetőségnek. Irtó izgalmasnak tartom, hogy egy duettben két koros, izgalmas jelenség találkozik a színpadon. Engem is nagyon érdekel, hogy ez mit hoz. A koreográfia Pali műve lesz, én a táncpartnereként szerepelek a darabban.
Bergendy Péter bemutatásra váró Post mortem című filmjében egészen bizarr szerepet kapott.
Egy nyolcvanvalahány éves asszonyt játszom, tolószékben. Isteni szerep, nagyon élveztem.
Barcelonában most hánykor „zár” az élet?
A kávéházak és az éttermek délután háromig vannak nyitva. Bent ülni nem lehet, csak kint, az egymás közti távolságot szigorúan betartva. Mindenkin ott a maszk. Este tíz után kijárási tilalom. Ha ennyi, akkor ennyi. De legalább kellemes az idő, itt mindig süt a nap. Ez így egészen más.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
